Michal Witkowski regénye nyomán

←

Kéjpart

→

Turpizmus* egy részben a tolerancia jegyében

 
 

Rendező
Puskás Zoltán

 
 

Az Újvidéki Színház előadása
 
*Turpizmus: Stanislaw Grochowiak, lengyel költő által alkotott terminus, a csúfságot, az esztétikai sokkolást programnak tekintő művészetet jelöli.

03.29 19:00

Színházterem — 70 percben, egy felvonásban

Jegyvásárlás

<
>

Azért vagyunk beoltva a tolerancia ellen, mert erre tanítottak a szüleink? Vagy az utcán, a haveroktól tanultuk? Vagy a vallás dogmája diktálja? A genetika kódolt minket a másság ellen? Vagy a szegénység? A gazdagabb népek toleránsabbak, mint mi vagyunk? Vajon a pénztárca tömöttségének mértéke hozzájárul az elfogadás aktusához? A Kéjpart a többségi populáció kisebbség iránti intoleráns viselkedését problematizálja, úgy nálunk, mint szélesebb körben, mindezt három olyan nő szemével láttatva, akik férfitestbe szorultak...

Szereplők

Mottó: Így akarta a természet, hogy miért - nem a mi dolgunk
 

Patrycja
(kövérkés, lepusztult férfi nagy, kopasz folttal a fején, és idegesen rángatózó, bozontos szemöldökkel)
Kőrösi István

Lukrecja
(ötvenes pasas, simára borotvált, cinikus arccal, kövérkés ő is)
Pongó Gábor

Michal
Sirmer Zoltán

Minden szereplő hamis

Alkotók

Fény
Majoros Róbert és Biacsi Endre

Hang
Bíró Tibor

Projekció
Majoros Róbert

Smink
Pászti Ágnes

Dramaturg
Gyarmati Kata

A rendező munkatársa
Lénárd Róbert

Asszisztens
Ferenc Judit

Fotó
Srđan Doroški

Sajtó

Visszafogott büszkeségmenet 
 

Ennek a színpadi játéknak az alcíme: TURPIZMUS EGY RÉSZBEN – kiegészülve a magyarázattal, miszerint a turpizmus „Stanislaw Grochowiak, lengyel költő által alkotott terminus, a csúfságot, az esztétikai sokkolást programnak tekintő művészetet jelöli“. És valóban – a szöveg hemzseg a szörnyű és csúf kapcsolatoktól, véleményektől és töprengésektől, képektől és ikonoktól, amelyek kiöregedett homoszexuálisok, transzvesztiták, pornográf hajlamokkal megáldott prostituáltak életéből származnak.

Igazából két idősebb férfiról van itt szó – ötvenes éveik vége felé járnak, nőnemben beszélnek magukról, és egész idő alatt a – főképp ittas katonákkal való – legkülönfélébb kapcsolataikról mesélnek. Egyszerűen hihetetlen, hogy még életben vannak ennyi orgia után. Ezen visszaemlékezések keretén belül – és igen, a TURPIZMUS már említett stílje vagy műfaja keretein belül – tolmácsolja ez a szöveg azt, ami a legfontosabb ebben a témában: a meleg populáció társadalmunkban elfoglalt helyzetét. Iszonyú történeteket hallhatunk az életük során őket érő különböző megaláztatásokról, amelyeket – még rosszabb! – ők NORMÁLIS büntetésként élnek meg saját idegenszerű, feslett viselkedésükért, amely ellen azonban nem tehetnek semmit. A darab mottója ez: ÍGY AKARTA A TERMÉSZET – HOGY MIÉRT, NEM A MI DOLGUNK. Ez a fatalizmus jellemzi a szerzőt, és lényegét tekintve az egész előadást, amely mélyen elítéli a tolerancia hiányát, ugyanakkor az ember és a társadalom tökéletlenségéről beszél, főképp akkor, mikor a különössel vagy a mással találkozik.

Gyarmati Kata adaptációját Puskás Zoltán rendezésében igen visszafogottan játsszák. Három színészt látunk – Kőrösi István és Pongó Gábor az idős szeretők, NYANYUSOK szerepében, Sirmer Zoltán pedig a fiatal Michałt alakítja. Három vízzel és almával teli kádban ülnek az Újvidéki Színház kistermében, így adják elő ezt a bizarr szöveget, minimalizált mozgással, visszafogott érzelmekkel és akcióval. Nagyon fiatal színészekről van szó, akik a már említett idősödő férfiprostikat játsszák, s ezzel a turpizmus elve – az esztétika lerombolása, a csúfság promóciója – máris alapjaiban RENG MEG. Másrészt nem szembetűnő a KÜLÖNBSÉG az előadás szereplői között – a csapat harmadik tagja sokkal fiatalabb, valamiféle fiú-szerető, ugyanakkor kritikusa és kommentátora is a történéseknek és a visszaemlékezéseknek. Akcióinak – az idősebb szereplők által kitalált kisebb és nagyobb hazugságok leleplezése, amivel elpalástolják a valóság kegyetlenségét és önnön rondaságukat – célja tulajdonképpen, hogy a nyanyák szövegének dekonstrukcióján keresztül megvilágítsa a társadalom kegyetlen viszonyát a peremvidéken és a társadalmi ranglétra legalján tartózkodókkal. A mozgás korlátozása, amely a színészeket a kádakba kényszeríti, mint afféle rituális tüntetés résztvevőit, azzal ér véget, hogy ketten fölállnak. Néhány másodpercig anyaszült meztelenül állnak, mint valami halottvirrasztáson, majd törölközőkbe és fürdőköpenybe csavarják magukat. A játéknak ez az általános visszafogottsága a kifejezésmód valamiféle utólagos esztetizálását eredményezi, és visszafogja a keserűséget és nyomort, amely a szövegben oly hangsúlyos.

Az előadás a lassú tempó, a kevés színész és az egyszerűen felfogott posztdramatikus színházi forma mellett is bátor és provokatív marad, a ma társadalmának fájó kérdését feszegetve – a másság felé irányuló tolerancia fokának kérdését. Még ha a szöveg által meghatározott csúf és az agresszív-sokkoló esztétikája hiányzik is, a megindokoltság és a kifejezési eszközök nyugodt sűrűsége (a játékmódtól egészen a díszletig, amely valószínűleg szintén a rendező műve, lévén hogy nincs feltűntetve tervező) mind egy irányba mutat: az emberi értelem EGYENJOGÚSÍTÁSA felé, még a legnagyobb kísértések közepette is. Bár visszafogott, ez a meleg büszkeségmenet mégiscsak SIKERÜLT, ellentétben az utcai fölvonulással. Reménykedjünk, hogy eljön a nap, amikor a valódi fölvonulás is megtörténhet országunk utcáin. Üdvözöljük hát ezt a lakonikus próbálkozást, mely arra sarkall, hogy a társadalmat legalább egy picit megjavítsuk és emberibbé tegyük. Csak így tovább!

Goran Cvetković (Cvetkovity)
Radio Beograd 2 – 2013. október 31., csütörtök

Bővebben

Érteni és megértetni 
 

Köszönöm szépen, ebből nem kérek – hallottam több ismerősömtől is, amikor megkérdeztem tőlük, látták-e vagy látni fogják-e az Újvidéki Színház legújabb, Kéjpart című előadását. Majd többen, sajátos mód elsősorban idősebbek, mintegy magyarázatként hozzátették, nem az ő világuk, ezért nem érdekli őket, nem is nézik meg.

Vélem ezt érteni, tőlem is aligha van valami távolabb, mint a meleg-problematika, csakhogy egy előadás más is és több is, mint a pőre valóság, jóllehet kiindulópontja a realitás, ami ha színházi előadás alapját képezi, akkor olyan művészi tetté transzformálódik, aminek megítélése, elfogadása vagy elutasítása, sajátos kritériumok szerint történik, illetve amely elől azzal, hogy az emberi létezés szempontjából olyan kérdéseket tesz fel, melyeket az „engem nem érdekel” struccpolitikával nem lehet nem létezőnek se vélni, se lazán elutasítani. Egyszerűen: mert van. S ami van, az, ha akarjuk, ha nem, érint bennünket.

Ez a helyzet a manapság személyi jelleg helyett erőteljesen társadalmi jelenséggé váló gay-séggel, amely azzal mutat túl önmagán, hogy tágabban véve a másság elfogadásának kérdését is felveti. Mindenféle másságét, melyek, mi tagadás, óhatatlanul is át- s átszövik mindennapjainkat, mind keserű vagy fájdalmas élettapasztalat formájában, mind pedig az elfogadás, divatos szóval a tolerancia szükségét és igényét felvetve.

És erről szól ez az előadás, melyben más nem történik, mint hogy két idős, magukat a szóhasználat szerint nyanyának vagy nyanyusnak nevező meleg úr s az őket szóra bíró hasonszőrű fiatal saját történeteiket osztják meg velünk. De nem önfeledt és önelégült sztorizás formájában, ellenkezőleg annak illusztrálásaként, hogy számukra ez a rendhagyó állapot (férfi testben női lélek van!) milyen belső megpróbáltatásokat eredményez, illetve milyen megalázó helyzetbe hozza őket maguk előtt és abban a közösségben és ennek részéről is, melyben élnek.

Többszörösen tragikus emberi sorsokkal szembesülünk.

Ennek megmutatására fokuszál az előadás, melyet Michał Witkowski, a problematikát belülről ismerő lengyel író Kéjpart című 2004-ben megjelent, magyarul 2010-től olvasható regényéből Gyarmati Kata adaptált színpadra, és Puskás Zoltán rendezett. A dramatizálás okosan és céltudatosan mellőzi azt a történelmi környezetet, mely Witkowski művét időben elsősorban az orosz megszállás korába lokalizálja, és mellőzi a téma bulvárjellegű epizódjait is. Ennek köszönhetően nyer az előadás általános jelleget és válik alkalmassá emberi sorsok hiteles ábrázolására, ami a színészek számára annak ellenére, hogy gesztus szinte semmi, egyetlen eszközük a kimondott szó, szokatlan, sőt nehéz, de végül is sikeresen megoldható és megoldott feladatot jelent.

Visszatérve írásom bevezető soraihoz: megnyugtatom azokat, akik holmi meleg-hivalkodástól tartottak, ilyesmi nem történik. Bár a téma kényes, de az előadás egy percig sem ízléstelen, nem demonstráció, hanem korrekt, lényegre törően visszafogott, igaz, megismerkedünk bizonyos szakszavakkal (ferdítés, lump stb.), „műfaji” ismereteket, eligazítást óhatatlanul is nyújt.

A fentebb említetteken kívül az előadás készítésének nagyfokú tudatosságát példázza a játéktér kialakítása. Witkowski regénye két nagy fejezetre oszlik. Az elsőben a két nyanyus vall az őket otthonukban felkereső fiatal újságírónak, a második részben a nyanyaplázson játszódó esetekkel ismerkedünk meg. Az előadás az első rész privát színhelyét, amelyben – ahogy a fejezet címe utal rá: Az utca könyve – rendre felidéződik a külső világ és a második rész nyanyarezervátumként működő vízpartját ügyesen egy fehér csempével kirakott fürdőszobával és a benne levő három káddal teszi egységessé. Az így kialakított magán-enteriőrt és közösségi exteriőrt egységesítő játéktérbe szervesen beleépül a háttérfalon levő nagy kivetítő vászon. Ez egyfelől a külvilágot hozza be a képbe, másfelől pedig a két nyanyus normális világ iránti vágyára utal.

Ez az a tér, melybe Puskás Zoltán helyezte, helyesebben fektette az előadás három színészét, Kőrösi Istvánt, Pongó Gábort és Sirmer Zoltánt, akik a több mint egy órás előadás teljes tartama alatt félig vízzel töltött kádakban fekve „játszanak”, melyek felszínét zöldalma-réteg borítja. Kellékül pezsgős üvegen, poháron, cigarettán kívül más nem áll rendelkezésükre. Hogy a színészi játék szinte egyetlen eszköze a szó – ennek adnak nyomatékot a kádak melletti állványokon levő mikrofonok –, az a vallomások fontosságára utal. Jelzi, az a fontos, ami elhangzik. S ezt a feladatot a három színész mindvégig követhető, érthető szövegmondással, pontos hangsúlyok kiemelésével, olykor drámai erővel, máskor belső monológként keresetlen egyszerűséggel kiválóan oldja meg.

A Kéjpart mindenképpen merész, de sikeres vállalkozás, amely azok számára, akik előítéleteiket legyőzve jegyet váltanak az előadásra, az értés és a megértés felismerését, élményét nyújt(hat)ja.

Gerold László
Színháztörténész, színikritikus

Bővebben

Mindenki története 
 

Az Újvidéki Színház sokszor foglalkozik irodalmi művek dramatizációjával, és így volt ez most is –repertoárra került a Kéjpart című előadás, amely Michał Witkowski kortárs lengyel író regényéből íródott színpadra. A téma igen aktuális, a középpontban három homoszexuális élettörténete áll, akik önmagukat gyakran barokk nyanyusokként aposztrofálják, vagyis csak ketten, a harmadik egy lump. Hogy mi az ördög az a lump, és még egy sor kevéssé ismert, de igencsak jelenlevő lény – erről tár föl egzotikus részleteket ez az előadás, amelynek adaptációját Gyarmati Kata, rendezését pedig Puskás Zoltán végezte el.

Stílusát tekintve az előadás színtiszta verbalitás. A színt fürdőszobaként rendezték be (vagy tán törökfürdő ez?), és ez bezártságot sugall, még ha a szereplők kényelmesen is ücsörögnek a három melegvizes kádban, almák között. Előttük mikrofonok, mögöttük pedig a vetítés őket mutatja, barokk képkeretben, civil öltözetükben, smink és ragyogás nélkül.

Kőrösi István (Patrycja), Pongó Gábor (Lukrecja) és Sirmer Zoltán (Michał) – mindhárman a saját történetüket mesélik, ám együtt is megszólalnak. Az alapötlet az, hogy visszafogottan, a gesztusok és a szimbolikus akciók (mint a kádból történő puszta/csupasz kiemelkedés) minimumra szorításával lépjenek kapcsolatba a nézőkkel, akikből ilyeténképp inkább hallgató lesz. Fontos ez, hiszen az úgynevezett meleg populáció fő akadályát épp a kinézet és a viselkedés adja. Csak hallgatva rejtettebb, kevésbé sekélyes kapcsolatrendszert fedezhetünk föl. A mindennapi örömöket és problémákat, amelyek mindannyiunkkal elhitetik néhanapján, hogy különlegesek vagyunk.

Ugyanakkor ez a minőségi történet, amely a huszadik század történetét meséli, dramaturgiailag nem egységes, és ez nem csak a statikus rendezés miatt van így. Az élményanyag fragmentált, pár apróság pedig érthetetlen marad. A rendező még dinamikusabbá szerette volna tenni a szöveget, és a közjátékokba afféle népművelő programként statisztikákat és az emberi jogok szabályait szőtte bele. Stílusukban elkülönbözve ezek a részletek kiélezik ugyan a témát, viszont megmaradnak a kortárs társadalmon belül, a viszonyok normalizációjának szolgálatában, és megmaradnak a különbségek elfogadásáról szóló diktátnak, valamint a diszkrimináció hiányát emelik ki abban a korban, amelyben nyanyusaink és lumpjuk éltek és amelyről mesélnek. Ez a programszerű kilépés a fikcióból (ezek a szereplők mégsem puszta dokumentumok) teljesen szükségtelen ebben az egyébként szép és nézhető előadásban, amely mindenkinek szól, szexuális, vallási és nemzeti irányultságtól függetlenül.

Igоr Burić (Burity)
Dnevnik, 2013. október 29.

Bővebben
FacebookYouTube
 
 

Jegypénztár:
Szervezés:
Helyszín:

06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
06 34 323 079 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Tatabánya, Népház utca 5.

Jegypénztár: 06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
Szervezés: 06 34 309 965 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Helyszín: Tatabánya, Népház utca 5.