Péterfy-Novák Éva

←

Egyasszony

→

monodráma

Színpadra alkalmazta
Tasnádi István

Tenki Réka
előadásában

Rendező
Paczolay Béla

Az előadás a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre

  03.19 16:00

Kamaraszínház — 75 percben, egy felvonásban

Jegyvásárlás 

<
>

„Forszírozott, rohamos szülés során mentálisan sérült csecsemő.” Péterfy-Novák Éva majd minden orvostól ezt a diagnózist kapta, akinek megmutatta egyre súlyosabb állapotba kerülő kislányát, a pár hónapos Zsuzsit. A kislány hét évvel élte túl a diagnózist, édesanyja pedig harminc évvel a történtek után döntött úgy, hogy blogbejegyzésekben megírja együtt töltött éveiket. A megrázó őszinteségű blogból könyv született, a könyvből pedig ez a színházi előadás. Az Egyasszony igaz történet az élet fájdalmas titkairól, amelyekről nem szokás beszélni. Tragikus és egyben felemelő példázat, melynek különlegessége, hogy bár a rettenetet beszéli el, mégis rendíthetetlen életöröm sugárzik belőle.

Alkotók

Díszlet - Jelmeztervező
Kálmán Eszter

Plakát
Csáfordi László

Zeneszerző
Barabás Béla

Rendező
Paczolay Béla

Producer
Orlai Tibor

Kritika

[...] Tenki Réka nem játszik, létezik az intim térben. Bármit csinál, természetes. Bizonyítja, hogy generációjának egyik legtehetségesebb színésznője. [...]   
 
(Balogh Gyula, Népszava.hu)

[...] És van még egy fontos dolog, amitől ez az előadás ilyen hatással volt ránk, nézőkre: Tenki Réka az. Kiáll elénk, a szemünkbe néz és elmondja. Semmi sallang, semmi túlzás, nincs fölösleges mozdulat vagy hang, csak éppen húsz évet öregszik az előadás ideje alatt olyan fokozatosan, hogy játékában nem igazán tudom elkapni a változás folyamatát. Csak azt látom, hogy többször átöltözik, rendezkedik maga körül. [...]   
 
(Puskás Panni, Revizoronline.com)

A háromhavi keresetnek megfelelő hálapénzért cserébe a szülészorvos és a rendszer nemcsak az anyukát alázza meg, de a csecsemő életét is veszélybe sodorja. Az igaz történetet feldolgozó, Egyasszony című előadás a Jurányi Inkubátorházban nemcsak megrázó és megindító, de azt is megmutatja, miért érdemes színházba járni. [...]   
 
(Kovács Bálint, Origo.hu)

Sajtó

Tegyünk az ellen, ami megnyomorít bennünket! 
A darab próbaidejében az előadóval, Tenki Rékával és Paczolay Béla rendezővel L. Horváth Katalin beszélgetett.
 

„Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő” – ezzel a diagnózissal kellett szembenéznie Péterfy-Novák Évának, az Egyasszony című blog, illetve könyv szerzőjének. Az orvos – hogy minél előbb indulhasson teniszezni – gyorsító szerekkel siettette a szülést, és ezzel halálra ítélte Éva kislányát, Zsuzsit. Az anya annak tudatában ápolta, halmozta el szeretettel végzetesen sérült elsőszülöttjét, hogy nem fogja megérni a felnőttkort. Hét évet adott nekik a sors. Évának eközben meg kellett küzdenie egy bántalmazó férjjel és később született kisfia elvesztésével is. Mindezt sikerült ép ésszel túlélnie. Történetéből monodráma készült, amelyet a Jurányi Inkubátorházban 2015. október 21-én mutat be a Füge és az Orlai Produkciós Iroda. A darab próbaidejében az előadóval, Tenki Rékával és Paczolay Béla rendezővel L. Horváth Katalin beszélgetett.

 
− Béla, a te ötleted volt, hogy színre vigyétek Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyvét. Mi ragadott meg benne?

Paczolay Béla: Elgondolkodtatott, hogy milyen szörnyű csapásokat mért a sors erre a miskolci lányra, és mégis olyan életszeretet árad belőle, ami mindannyiunknak példát mutathat. Az az üzenet ragadott meg, hogy soha nem szabad feladni.

− Férfiként mennyire tudtad átérezni, milyen megaláztatások érték Évát mint nőt?

P.B.: Van fogalmam róla, de erre istenigazából Réka tudja a választ. Viccesen azt szoktam mondani, hogy ismerem a nők helyzetét, mert dolgoztam nőgyógyászaton. Van igazságtartalma, ugyanis a sorkatonai szolgálatomat egy kórházban teljesítettem, takarítóként.

− A szerző azt írta: a tárva-nyitva hagyott az ajtókon ki-be mászkált a vízvezeték-szerelőtől a portásig mindenki, miközben a nők a szülőágyon ,,kiterítve” vajúdtak, vagy éppen vizsgálták őket az orvosok. Takarítóként te is jelen voltál egy-egy vizsgálatnál, szülésnél?

P.B.: Nem. Ösztönösen próbáltam tőle óvni magam. De hosszú hónapokig takarítottam a kórtermeket, így elég tevékenyen részt vettem egy egész osztály életében. Az orvos−beteg, a nővér−beteg, az orvos−nővér viszonyt pont olyannak láttam, amilyennek Éva leírta. Ismerem a hierarchiát. Láttam a főorvost kényelmesen kávézgatni az ápolónőkkel abban a szobában, ahol én tartózkodtam, és tudtam, hogy ez mit jelent. A legkevésbé sem azt, hogy a betegekkel foglalkoznak. Ennyi tényleges közöm van az egészségügyhöz. Hogy mennyi érzékem van megmutatni az Éva-történetet, az még kérdés.

Tenki Réka: Bélának szerintem különös érzéke van a nőkhöz, sokkal jobban tudja, mint általában a férfiak, hogy hogyan kell velük beszélgetni. Van annyi nőiesség a lelkében, amivel rá tud hangolódni az apró, finom rezdüléseikre is. Érződik rajta, hogy át meri engedni magán Éva megrázó történetét, és ezt be is vallja. Persze egyszer eljön az a pillanat, amikor el kell távolodnunk a darabtól, mert annyira felkavaró, hogy egyszerűen nem bírnánk elviselni a próbák terhét. Bizonyos mértékig mindkettőnknek immunissá kell tennünk magunkat.

− Réka, miért akartad látni azt az egri intézetet, ahol Éva kislányát, a súlyosan sérült Zsuzsit gondozták?

T.R.: Azt gondoltam, ha már olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerhetem a szerzőt, beszélgethetek vele az előadásról, akkor jó lenne látni azt a helyszínt is, amiről a darabban nagyon sok szó esik. Azért mentem el az otthonba, hogy lássam, mivel kell megküzdenie egy szülőnek nap mint nap, ha a gyereke híján van bizonyos képességeknek. Tudni akartam, hogyan kell bánni, viselkedni egy súlyosan sérült gyerekkel, és mi mindent kell legyűrni magunkban, hogy végig tudjuk csinálni. Minden nap szembesülnöd kell azzal, hogy valaki felelős ezért az egészért, és állandóan felteszed a kérdést: vajon én magam mit rontottam el az életben, hogy ezt a sorsot kaptuk tőle?

Nem tudunk róla, nem is gondolunk rá, hogy milyen az, amikor egy gyerek nem tud kikelni az ágyból, be van zárva az alig működő testébe, miközben ép elmével bír. A gondozók vidámak, viccesek, másként ők sem bírnák ki, de attól még a tény tény marad.

− Az, hogy mindezt a saját szemeddel láttad, hozzátett a szerep megformálásához? Könnyebben hívod elő magadból azokat az érzelmeket, amelyeket megmutatsz a színpadon?

Réka: Úgy fogalmaznék, hogy szélesebbre tárult előttem a perspektíva. Amikor először olvastam fel a monodrámát, az Egerről szóló részeknél elkezdtem magam előtt látni az intézet képeit, de most már nem csak a képzeletemre hagyatkozom, hanem kaptam egy szeletet a valóságból. Biztos, hogy akár ösztönösen is minden beépült az előadásba. Az is, amiről Évával beszélgettem út közben az autóban. Nem mint konkrét színészi eszközök kerültek be a szerep megformálásába, hanem mint a lelkemben valahol elraktározott érzések, amelyek bizonyos pillanatokban előjönnek. Szerintem ha valaki érzékeny ember és érzékeny színész, akkor minden abba az irányba hat, ahová kell.

P.B. Rékában a darab felkavaró érzelmei eleve mind megvannak. A próbákon nem is az a dolgunk, hogy bármit is kicsikarjunk belőle, hanem inkább az, hogy a saját érzelmeivel szemben felvértezzük. Hogy amit felkaparunk, azt be is tudjuk tapasztani. Mindig azt mondom, hogy egy kicsit tartsuk távol magunktól a darabot, mert annyira erős, hogy megeszi a lelket, ha nem tudunk falat húzni a történet és magunk közé.

T.R.: Az előadásokon nem rám kell erős hatást gyakorolnia a történetnek, hanem a nézőkre. Azzal nem tudnak mit kezdeni, ha már tíz perc után a földön fetrengek fájdalmamban. Akkor kívülállók maradnak. Az a jó, ha én csak közlök valamit, és a katarzis bennük születik meg.

P.B.: Sikerült már úgy végigmenni a darabon, hogy nem hatódtunk meg, és szerintem ez nagy dolog. Küzdeni kell, mert emocionálisan nagyon szélsőséges a mű. A próbafolyamat előtt nagy súlyt fektettem arra, hogy Éva és Réka megismerje egymást, sokat beszélgessenek, de azt mondtam: amikor elkezdődnek a próbák, el kell vágni ezt a szálat. Eleve nehéz Évával szemben leülni, és eljátszani őt. Nem csak arról van szó, hogy jelen van a szerző, hanem arról, hogy a nagyon személyes története, az élete van a színpadon. Egyelőre keressük a hangokat, az egyensúlyt. Amíg meg nem találjuk, Évát jelképesen eltiltottuk a próbáktól. Három-négy órát dolgozunk, ami a napnak csak kis része, de agyban, lélekben egész nap bennünk van a darab. Néha nagyon kimerítő.

− Réka, milyen módszerrel éred el, hogy lelkileg ne ragadj benne egy-egy szerepben; le tudd tenni, ha vége van az előadásnak?

T.R.: Az előadás-záróra után az a legfontosabb, hogy hová megyünk haza, van-e olyan biztonságos közeg, amiben fel tudunk oldódni, és tovább tudunk lépni. Szerencsére nekem van, mert otthon minden feszültséget kibeszélhetek magamból.

− Mi a célotok az Egyasszony-előadással?

T.R.: Amikor felolvastam a férjemnek a darabot, az fogalmazódott meg bennem, hogy azért kell megcsinálni, mert minden szörnyűség ellenére az életigenlésről szól. Segítséget nyújthat sok olyan embernek, akik maguk is súlyos helyzetben vannak, és nem tudnak kilépni belőle. Belülről nagyon nehéz látni, hogy milyen kevés kellene a változtatáshoz. Néha csak annyi, hogy valaki elmeséljen nekünk egy ráébresztő történetet. Ha eljutunk a felismerésig, oda is eljutunk, hogy tegyünk az ellen, ami megnyomorít bennünket. A darab, illetve az előadás azt üzeni, hogy merjünk élni.

− A nézőknek sem lesz könnyű dolguk; bátorság kell a történet befogadásához. Mit gondoltok, hány előadást fog megérni a darab?

P. B.: Rékának – amellett, hogy a saját biztonsága érdekében meg kell edzenie a lelkét – a nézők reakcióira is fel kell készülnie a Jurányi intim terében. Elképzelhető, hogy valaki nem bírja el a darab súlyát, feláll, és kimegy. Nagyon messzire vezetnek, mélyre hatolnak a mű szálai, tehát tényleg nézőt próbáló előadás lesz. Több ismerősöm is mondta, hogy ne haragudjak, engem szeret, de ezt kihagyja. Ugyanakkor sokan alig várják, hogy megnézhessék a darabot. Az is kérdés, hogy hányszor lehet egy hónapban játszani az Egyasszonyt. Réka mennyit bír, mennyire gyalulódik le a lelke, mennyi idő alatt tud újratöltődni. Ez olyan monodráma, amit akkor sem lehetne számtalanszor előadni, ha a közönségnek nagyon tetszene.

T.R.: Ha csak néhány emberhez jut is el, de például annyit elérünk, hogy kiderül számukra, mi a családi erőszak, és az, hogy felül lehet kerekedni rajta, már nagy dolgot tettünk.

– Ti ketten hogyan találtatok egymásra?

P.B.: Orlai Tibor producer hozott össze minket. Soha nem dolgoztunk együtt, és először úgy találkoztunk, mintha egy házassági hirdetés jeligés randevújára mentünk volna. Egy kávézóban méregettük egymást, ott szembesültünk azzal, hogy kivel is fogunk sok időt együtt tölteni. Legalább annyira zavarban is voltam, mint egy jeligés randevún; miközben beszélgettünk, jó néhányszor levertem az asztalról a villát, és arra gondoltam, hogy Réka biztos komplett elmebetegnek néz.

T.R. : Nem csak a szöveget, a darabot, hanem egymást is meg kellett tanulnunk, de nem működött volna a munkakapcsolat, ha eleve nem passzolnánk össze. Hetekig összezárva még így is megviseljük egymást néha. Reggelente, amikor találkozunk, pontosan tudjuk a másikról, mi történt vele, milyen állapotban van, elkezdhetünk-e egyáltalán dolgozni. Olyan, mint egy csoportterápia. Próba után még együtt is ebédelünk, és utána is sokszor jár az eszünk a darabon, tehát egymáson is. De azért esténként nem telefonálgatunk, és nem találkozunk. Egyelőre. Az előadásokon már este sem fogjuk megúszni egymást. (Nevet.)

L. Horváth Katalin

Bővebben

Nincs okom panaszkodni 
Interjú Tenki Rékával
 

Tenki Réka évad végén távozott a Nemzeti Színházból, most pedig szabadúszóként vágott bele első feladatába az Orlai Produkcióval. Az Egyasszony, melyet október 21-én mutatnak be a Jurányi Inkubátorházban, több szempontból is különleges feladat számára, miközben élvezi a szabadságot, hogy saját maga irányíthatja a sorsát.

 
Érdekes, hogy amint állapotos lettél, megtalált egy anyaszerep Pálfi György Szabadesés című filmjében, most pedig az Orlai Produkciónál az Egyasszony, Péterfy-Novák Éva darabja.

T. R.: Biztos vagyok benne, hogy eggyel több közöd van ezekhez a történetekhez, ha már van gyermeked, és tudod mihez viszonyítani a dolgokat. Egészen másképp ütnek a mondatok és egészen másképpen reagálnak az érzékszerveid minden szóra, gondolatra, illatra. Ebben a történetben pedig végképp olyan helyzetek vannak, amik kapcsán előjön egy csomó emlék, például amikor én voltam kórházban szülés előtt. Azóta, amióta gyermekem van, egészen másképp nézek rá az utcán egy nőre, akinek szintén van gyereke, mert el tudom képzelni, milyen volt a napja. Soha nem értettem például azelőtt, hogy lehet hatkor felkelni, most pedig már nem gondolkodom ezen, csak felkelek.

Ez az első alkalom, hogy monodrámát játszol.

T. R.: Már szerettem volna dolgozni és érdekes, hogy épp ez talált meg. A munka közben egyre jobban érzem a feladat súlyát, azt, hogy ötven percen keresztül beszélek, és soha nem jön be senki, hogy továbbvigye a történetet. Nagyon nagy tanulópénz nekem az, hogy monodrámát adhatok elő.

Vagyis ez egyfajta szakmai továbblépés?

T. R.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy jött egy lehetőség, amilyet még soha nem csináltam, és fogalmam sincs, hogy elbírom-e, de dolgozom rajta, mindent beleteszek, amit csak lehet. És felfoghatnám ezt egy újabb lépcsőfoknak, de azért nem szeretném, mert az azt jelentené, hogy mindig minden betelik egyszer. Ez inkább egy másik irány. Szeretek nyitni, próbálkozni, és feszegetni a határaimat. Az ember szeret benne maradni a védelmet nyújtó, biztonságos kis terében, de ez nem ilyen. Most még fel se fogom, mekkora feladat ez.

Ráadásul a téma önmagában is nagyon kemény.

T. R.: Azok a hétköznapi nehézségek, amiket anyaként átélünk, egy beteg gyereknél megsokszorozódnak. Fel se tudom fogni, hogy tudta ez a nő ezt végigcsinálni, és épp ezért gondolom, hogy bár az Egyasszony egy végtelenül szomorú történetet mond el, közben egy olyan erős nőről szól, aki képes új életet kezdeni. Az is kiderül persze, hogy azt, ami történt, sose lehet letenni, de ő ezzel együtt megy tovább, mert élni akar. Benne is van a darabban, hogy már egy percet sem vesztegethet el, nincs mellébeszélés, nem engedhet meg csak úgy dolgokat, hiszen annyira kevés az idő, hogy egyetlen pillanatát is elpazarolja az életének. Ez pedig nagyon erős lökést adhat, jó üzenete lehet az előadásnak, hiszen annyi ember érzi azt, hogy nincs ereje kitörni a saját megbénult helyzetéből, vagy legalább szólni valakinek, hogy baj van. Ezért remélem, hogy sok olyan emberhez eljut majd ez az előadás, akiknek szükségük van erre a lökésre. Hogy megértsék, az ember nem áldozat, nem kell beletörődni semmibe. Persze ez mind közhely, de tényleg egy életünk van, aminek minden pillanatát meg kellene élnünk. És talán az sem baj, ha olyan emberekhez is eljut ez az üzenet, akiknek boldog és kiegyensúlyozott az életük, mert lehet, hogy ők sem vesznek észre intő jeleket maguk körül. Bennem például az fogalmazódott meg, hogy nincs okom panaszkodni, hiszen minden rendben van körülöttem. Egészséges a családom, boldogok vagyunk, és van munkám.

Az, hogy nincs tele a naptárad munkákkal, kielégítő számodra?

T. R.: Nagyon. Két bemutatóm lesz idén, az Egyasszony után novembertől az Örkény Színházban játszom az Apátlanokban, és ez nagyon kényelmes helyzet így. Két nagyon jó feladat, miközben elég időt tölthetek otthon is, ami nagyon fontos most.

A színházi döntéseid teljesen függetlenek a szakmai történésektől. Eljöttél a Katonából, amikor épp nagyon nagy sikerrel játszottál főszerepeket, és akkor mentél a Nemzeti Színházba, amikor már sejthető volt, hogy Alföldinek egy éve van hátra az igazgatói székben. Amikor Vidnyánszky Attila érkezett, maradtál, de most egy év után mégis eljöttél a társulattól...

T. R.: Azt éreztem, most én szeretném irányítani kicsit az életemet, nem vágytam mókuskerékre, amiben azt kell csinálni, amit rám osztanak. És benne van a döntésemben az is, hogy így több időt tölthetek a családommal. A Katonában nem tudtam elég nyitott lenni arra, amit a színház képviselt, és ezáltal színészként se tudtam megfelelően reagálni. A Nemzeti esetében nem erről volt szó, de megígértem, hogy nem fogok erről beszélni. Nem volt a döntésemben semmi személyes vagy politikai, egyszerűen jobb most nekem az, hogy szabadúszó lettem. És nem is kívánhatnék jobb állapotot, mint azt, hogy megcsinálhatom ezt a monodrámát és dolgozhatok az Örkényben.

Mindkettő kortárs darab, miközben sokszor beszéltél arról, hogy igazából valami klasszikus, esztétikusabb színházi feladatra vágysz.

T. R.: Egyszer majd biztos jönni fog az a darab is, amire igazán vágyom. De ez két olyan téma, amiről szívesen beszélek. Leginkább az a bajom a kortárs anyagokkal, hogy sosincs bennük kiút, életcél, csak depresszió, mocsok, szenny és torzultság. Ha pedig simán csak sokkol egy darab, felmerül bennem a kérdés, hogy miért csináltuk, mi volt a cél. Csak annyi, hogy a néző gyomorgörccsel menjen haza? Lehet, hogy én túl egészségesen gondolkodom, de szerintem a sok a probléma közepette biztos, hogy mindig lehet találni egy egészen kicsi kiutat. Azt szeretem, ha ezt meg lehet mutatni egy előadásban, mert az a feladatunk, hogy valamiféle irányt mutassunk, hogy feszegessük a határainkat azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Egyszer az egyik Barbárok előadás után odajött hozzám egy nő, hogy köszöni, hogy magára ismert az általam játszott szerepben, és ezáltal elszégyellte magát, mert rájött, hogy ő tényleg öli a férjét lelkileg. Akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat és az, hogy mekkora felelősséggel jár minden, amit a színpadon csinálunk.

Szepesi Krisztina

Bővebben
FacebookYouTube
 
 

Jegypénztár:
Szervezés:
Helyszín:

06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Tatabánya, Népház utca 5.

Jegypénztár: 06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
Szervezés: 06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Helyszín: Tatabánya, Népház utca 5.