←

Sóvirág

→

avagy a létezés eufóriája
tánc, színház, együttlét

Szereplők
Cuhorka Emese, Fahidi Éva

 
 

Rendező
Szabó Réka

A Tünet Együttes előadása

  03.19 19:00

Színházterem — 105 percben, egy felvonásban

Jegyvásárlás 

<
>

Sóvirág - avagy a létezés eufóriája

Egy 90 éves Auschwitz-Birkenau-túlélő és egy fiatal táncosnő duettje.

Éva szenvedélyes öröm-kereső, Emese folyton mindenkit meg akar váltani. Éva nem szokott búcsúzkodni, Emese szeret hazajönni. Közös anyanyelvük a tánc.  Éva az utolsó tanúk egyike. Gondosan megőrzött fiatalkori ruháit mintha csak Emesére szabták volna. Emese magas, Éva még mindig magasnak hiszi magát. Hasonlítanak.

Az előadás tétje és fő kérdése az, hogy van-e átjárás e két világ között, átadható-e a tapasztalat, vagy épp fordítva: meg lehet-e érteni egy mai fiatal problémáit egy olyan súlyú élettel a hátunk mögött, mint amilyen Évának jutott? Lehetséges-e kettejük Nagy Közös Tánca?

Alkotók

Dramaturg
Peer Krisztián, Zsigó Anna

Fény
Szirtes Attila

Kosztüm
Szűcs Edit

Speciális kellék
Haraszti Janka

Külön köszönet a Hodworks-nek a Senki kosztümért

Fotó
Mészáros Csaba

Kritika

Amikor a huszonnyolc éves, szerény vagyonnal rendelkező Fahidi Dezsőnek a rokonság Pesten „véletlenül” bemutatta az eladósorban lévő vidéki lányt, Dezső nem értette, hogy mi történt vele. Mindig fegyelmezetten dolgozott, és világosan megmondta: őt nem érdekli egy falusi liba, akármennyi is a hozománya. De Irma fekete szemére nem számított...   
 
(Székely Ilona, 168 Óra)

[...] Sok mindenre tanít bennünket nézőket ez az előadás. Leginkább arra, hogy legyünk egymásra kíváncsiak, a fiatal az öregre és fordítva. Persze ez közhelyként is működhetne a színpadon, de itt szerencsére egyáltalán nem így van. A két előadó két órán át szintén a szemünk láttára jut el saját féltve őrzött titkainak és vágyainak kibeszéléséhez úgy, hogy folyamatosan tükröt tartanak egymásnak. [...]   
 
(Balogh Gyula, Népszava)

Sajtó

Aki megjárta Auschwitzot, annak két élete van 
Interjú Fahidi Évával az Origo.hu weboldalon
 

Aki megjárta Auschwitzot, annak két élete van: egy Auschwitz előtti és egy Auschwitz utáni. Az ember Auschwitz utáni életében, bármilyen hosszú is, minden pillanatában, zsigereiben és lelke minden rejtett zugában, ha el akarja nyomni, ha beszél róla, ott van a háttérben: Auschwitz. Ezekkel a szavakkal kezdi könyvét Fahidi Éva, aki azon kevesek közé tartozik, akik túlélték a holokausztot, és aki minden alkalmat megragad, hogy beszéljen róla. Most a Vígszínház házi színpadán Cuhorka Emese táncművész oldalán, a mozgás nyelvén.

 
Mekkora a szakadék a holokausztot túlélő idős nő és egy mai fiatal között? Lehetséges-e bármiféle kommunikáció közöttük? Mit tud egymásról az öreg és a fiatal test? Milyen az egyikben, milyen a másikban létezni? Ami biztosan közös mindkettőjükben, az az élet szeretete. Erre utal az előadás címe is: Sóvirág – avagy a létezés eufóriája.

Fahidi Éva az Origónak adott interjúban korábban elmesélte deportálása történetét, a vonatutat, megérkezését Auschwitz-Birkenauba, hogy szimpatikusnak találta Mengelét, hogyan került aztán Buchenwaldba, hogyan élte túl a borzalmakat, és hogyan jutott haza. Most előre elnézést kér mindenkitől, hogy 90 éves korában jut eszébe felmenni egy színpadra és táncolni, miközben az utcán jóformán járni is alig tud. Mindenkinek megvan a maga története.

Hogy kerül a 90 éves holokauszttúlélő és a fiatal táncosnő egy színpadra?

A Tünet Együttes lelke, művészeti vezetője, Szabó Réka, akivel húsz éve szoros, rokoni kapcsolatban vagyunk, inspirált, biztatott, hogy tegyek eleget a felkérésnek. Tudja, hogy egész életemben rengeteget tornáztam, táncoltam, a mozgás volt a hobbim. Az ember mindig tenni akar valamit, lehetőleg valami fontosat, rendkívülit. Ez is szerepet játszik abban, hogy igent mondtam.

Nem profi táncos, hogy tud mégis érzelmeket, gondolatokat közvetíteni a testével a színpadon?

Úgy, hogy teljesen amatőr vagyok, és a színpadon is az maradok. Ez a dolog pikantériája. Mindig lakott bennem egy kisördög, ami arra biztatott, hogy állandóan ki kell találni valami újat, izgalmasat, ami örömet okoz az embernek. Előre elnézést kérek mindenkitől, hogy 90 éves koromban jut eszembe felmenni egy színpadra és táncolni, miközben az utcán jóformán járni is alig tudok.

Mit mesél a testével? Van köze a maga holokausztélményéhez?

Ahol én vagyok, ott nincs másról szó. Mindenféle kifejezési formát megragadok, hogy erről beszélhessek. Úgy dolgozom fel a traumát, hogy kvázi „hivatásszerűen” beszélek róla. Nem tudom, mi lenne velem, ha erre nem lenne lehetőségem. A táncon keresztül talán olyan rétegekhez is el tud jutni az üzenet, akik egyébként nem foglalkoznának a holokauszttal.

Az ön teste rengeteget szenvedett. Ez hogyan jön át a színpadon?

Van az egészben valami hallatlanul groteszk. Az óriási kontraszt a csodálatos táncosnő, Cuhorka Emese és köztem. Ott vagyok én, egy idétlen csomag, egy 90 éves test, amelyik már nem fogad szót. A természetnek megvannak a saját törvényei, az ellen nem lehet semmit sem tenni. De a szellem és a lélek mégis felül tud emelkedni ezen a törvényszerűségen.

Ezért is élhette túl a haláltábort?

Valószínűleg igen, bár ott ehhez még a közösség ereje is hozzáadódott. Egyedül nem lehetett túlélni, csak közös akarattal.

Van elmesélhető története az előadásnak?

Mindenki el akarja mondani a saját életét, hiszen saját magunkról tudunk a legjobban beszélni. Valami olyasmit akarunk elmondani, hogy áthidalható a köztünk lévő hatvan év korkülönbség.

Mi teremt közösséget önök között?

Próbáltuk megfejteni, és arra jutottunk, hogy nekem az első emlékem az életemből az, hogy állok a tükör előtt és táncolok. Azt mondják, az embernek hároméves kora előttről nincs emléke. Pedig van. Emesének is az első emlékképe önmagáról az, hogy táncol. Ez a közös anyanyelvünk.

Sosem akart táncos lenni?

Minden mozgásfajtára járatott édesanyám, de balettre nem. Mindig azt mondta, édes fiam, belőled sose lesz balerina, mert olyan vagy, mint egy aszalt szúnyog. Nincs olyan hosszú lábú fiú a földön, aki téged felemel. Szóval balerina sosem akartam lenni, zongoristának készültem.

Nem fél az előadástól? Hogy esetleg nem jut eszébe a következő lépés?

Nem, mert az egész előadás úgy van kitalálva, hogy ha nekem nem jut eszembe valami, akkor Emese rávezet a megoldásra. Van komoly koreográfiánk, amit megtanultam.

Könnyen ment a tanulás?

Hetvenévesen könnyebben ment volna (nevet).

Kling József
Az interjú megjelent az Origo.hu weboldalon

Bővebben

A túlélés eleganciája 
Interjú Fahidi Évával a Nol.hu weboldalon
 

– Olyan vagyok, mint Zorba, a görög. Kitáncolok magamból minden fájdalmat – feleli Fahidi Éva, mikor arról érdeklődöm, hogy nagyjából egy héttel a kilencvenedik születésnapja előtt milyen volt életében először fellépni publikum előtt egy kortárs kvázi táncduóban a Vígszínház Házi Színpadán.

 
Beszélgetőtársam hároméves korától látogatta Perczel Karola mozgásintézményét Debrecenben. (A budapesti Opera későbbi balettkorrepetitora, mozdulatművésze volt az orkesztika egyik hazai papnője, Berczik Sára nagynénje, nevelőanyja, mentora.) Emellett – apja szenvedélyét örökölve – mesél. Szabó Réka és a Tünet Együttes munkája, a Sóvirág – avagy a létezés eufóriája a „kvintesszenciája” mindannak, amit 2004 óta hivatásszerűen művel, és amiről hetvenegy év távlatából azt gondolja, megmentette az életét, megszabadította a tébolytól. Ezért is, hogy a huszonhárom éves fiúunokáját tartja a darab célközönségének, akit az őt mélyen megindító előadás szembesített a holokauszttal. Az egyik nemzetközileg is legismertebb magyar holokauszttúlélő, aktivista, az úgynevezett „Szembenézés” emblematikus alakja eszelős mániájának nevezi azt, aminek következtében mindenét és mindenkijét elveszítette. A huszadik születésnapján az addig otthonának hitt Debrecenbe tartott a vonaton, és már senkije sem volt, aki tudta volna, hány éves. 2003. július elsején tért vissza először fogsága egyik és egykori színhelyére, Auschwitz-Birkenauba (melyet szerinte a lengyel muzeológusok „barbár látványossággá” züllesztettek), napra pontosan ötvenkilenc évvel az után, hogy a cívisvárosból az utolsó előtti transzporttal oda-kényszerszállították egy marhavagonban. Ekkortól kezdett el beszélni mindarról, amiről addig hallgatott. Eztán írta meg az elsőként németül kiadott memoárját, az Anima Rerum – A Dolgok Lelke címűt, amely Németországban már a gimnáziumi történelmi tananyag része. A fizikai-szellemi kondíciójával a biológiai törvényszerűségekre is rácáfoló, még a lágerban is táncra perdülő Fahidi Éváról ugyanannyira nehéz elhinni, hogy az öröklött és Klapp-módszerrel orvosolt gerinc-rendellenessége (púpossága) miatt gyerekkorában gipszágyban aludt, mint azt, hogy két évig feküdt egy házban, magát mozdulatlanságra ítélve. Holott ez történt, mikor 1945-től 1947-ig az anyai nagybátyjánál lábadozott Érsekújváron. A körorvos, próbálva kirángatni őt a patologikus közönyből, kezébe nyomott egy kötetet. – Abban a nagy szerencsében van részem, hogy mindenfajta illúziómat elvesztettem.

Utolsó kapaszkodóm – mivel akkor már nem volt semmi másom – a marxizmus volt. Őszinte odaadással olvastam el A tőkét – mondja, elújságolva, már megvannak a fejezetcímei annak a könyvnek, amelyet a marxizmus egyik vadhajtásáról tervez írni.

– Szerelem a címe. Az alanya Lia, a tárgyai pedig azok a pasasok, akiken keresztül bemutatja a magyar szocializmust. Az első mondat: „Egy szál cérnán lógott bele a nagyvilágba, és nem tudta, hogy mit kezdjen a foggal-körömmel megvédett életével.” Feltáratlan maradt, Marx mennyiben felelős azért, hogy vendéglátómnál a bajszos-szakállas férfiak soha szóba nem jöhettek, de miután sok más izmus mellett a marxizmusból is kiábrándultunk, mentsvárunk lehet-e szerelem?

– A kozmikus magányt – amelynek felismerését az élet lényegének tartom – a mozgás enyhítheti, és feltétlen a szerelem. A szexualitás példázza, hogy az emberiség milyen ügyesen ötvözte a mozgást, ami a legalapvetőbb önkifejezési eszközöm, a szerelemmel. Igaz, az érzelmektől átitatott szexről kialakított elméletem – amely a generációm számára még gyakorlat volt, nem idea – nyomban szertefoszlott, mikor a már említett unokám hazaérkezett egy nyári gyerektáborból, ahol nevelőként dolgozott. Ekkor büszkélkedett el azzal, hogy egy nálánál két évvel idősebb, huszonegy éves amerikai lány kotont csempészett a zsebébe.

A köddé vált illúziók kapcsán is adódik a muszájkérdés: mit gondol az istenhitről az a holokauszt túlélő, akinek az édesapja, így a családja 1936-ban kikeresztelkedett, és aki a Svetits Katolikus Leánynevelő Intézet diákjaként zárdában nevelkedett. – Nincs szilárdabb mankó a hitnél; kapaszkodjon bele, főleg őrizze meg, akinek van.

Kicsit irigylem is azokat, akik szkepszis nélkül hisznek.

Nekem eleve kételyeim voltak a dogmákkal kapcsolatban. Tizenegy évesen a nagyapám Mezőkereszteshez közeli „Nagytanyáján” pedig gyorsan konfrontálódtam a szeplőtelen fogantatással, ahogyan később a Szentháromsággal is.

Emellett azon túlélők közé tartozom, akik megkérdőjelezik a „mi Istenünk” létét, hiszen meg kell kérdeznem ettől a „mi Istenünk”-től: tessék mondani, hol tetszett lenni akkor? Az én Istenem tehát – amennyiben a zsidó Istenemet keressük – az a bizonyos bosszúálló Jehova, aki hetedíziglen büntet.

Pusztán arra vagyok kíváncsi, mit követett el az üknagyapám dédnagyapja – aki az elképzeléseim szerint egy egyszerű, vallásos zsidó ember volt –, hogy megtalált engem hetedíziglen.

A holokausztkrónikás az Europa Verlagnál harminc év után újra megjelentetett, Simon Wiesenthal jegyezte Die Sonnenblume (A napraforgó) előszavában is kifejtette, mit gondol a megbocsátásról. Továbbá magánvádlóként és tanúként egyike azon magyar holokauszttúlélőknek, akik a háromszázezer ember meggyilkolásában bűnrészességgel vádolt egyik utolsó élő auschwitzi lágerőr, a kilencvenhárom éves Oskar Gröning idén áprilisban kezdődött perében tanúskodtak. A per egyik „közjátéka” volt, hogy az infernális ikerkísérleteknek is alávetett Eva Mozes Kor olyan gesztusokat tett a vádlott felé a tárgyalóteremben, hogy az megölelte és arcon csókolta őt.

– A holokauszttúlélők részint azért jutottak el addig az állapotig, hogy manifesztálni tudják, ők nem mocskolják be gyűlölettel a lelküket, hogy bizonyítsák önnön kiválóságukat, amely együtt jár bizonyos felsőbbrendűségi érzéssel. Ugyanazzal az erővel, ahogyan hosszú és gyötrelmes úton elértem odáig, hogy ne gyűlöljek, eljuthatnék a megbocsátásig is.

Csakhogy nem emlékszem arra, hogy a szemem előtt a krematóriumba tartó, egymás kezét szorító kishúgom és az anyám, valamint a többi negyvenkilenc odaveszett családtagom megbízott volna azzal, hogy a nevükben bocsássak meg.

A bűn bűn marad, mindig azé, aki azt elkövette, és a bűnt minden egészséges társadalomban megbüntetik – nem gyűlölettől, hanem az igazságtól hajtva. Mivel tudom, hogy a hit – főleg a vakhit –és a megbocsátás segít a túlélésben, azt is elfogadom, ahogyan Kor a megbocsátást gyakorolta. Eztán annak okát firtatom, miért az egyik vesszőparipája („steckenferdje”) Az ember tragédiája.

– Madách elolvasta a Faustot Sztregován, majd megírt egy a világirodalomban a Goethéével legalább egyenrangú művet egy minden értelemben feudális ország isten háta mögötti szegletében magyarul. Súlyosbító körülmény a korlátolt liba felesége, akinek fogalma nincs arról, hogy egy olyan géniusszal él, aki a falanszterjelenetben váteszként megjósolta a globalizmust is. Nem ismerek még egy irodalmi művet, amelyben – dacára az elmondottaknak – a nő egyenlő társa volna a teremtés koronájának, akit majd ráadásul ő ment meg az öngyilkosságtól.

Felvetem, hogy az ínség, a hiány táptalaja a vágynak, az eszméknek: – Erről és Madáchról eszembe is juttattál egy Móra-novellát, amelyben a szörnyű szegénységben élő, éhkoppos kisfiú azt mondogatja az iskolában, hogy otthon aranyfésűvel fésülködik. Mert, ugye, most a vigaszról beszélünk. A sajtószenzációvá nem törpíthető Fahidi Évát nem a kora, az extrém ruganyossága, hajlékonysága teszi különlegessé, hanem a téttel bíró létezése, a léte minősége. Az ösztönös elegancia, emberség – egy parlagi korban.

Ahogyan a médiaroham közepette egy újabb interjúért folyamodó idegennel beszél a telefonban. Ahogyan a konyhájában fölemeli a borospoharát, és azt mondja: Isten hozott. Ahogyan üdvözöl, társalog, búcsúzik. Vagy ahogyan fellelkesül egy számára addig ismeretlen Nietzsche-idézettől, amely a sorsmottója is lehetne: „És minden olyan napot elveszettnek kell tekintenünk, amelyen nem táncoltunk legalább egyszer.”

Horeczky Krisztina
Az interjú a Nol.hu weboldalon jelent meg

Bővebben

„Van valami pikantériája” 
Fahidi Éva és Cuhorka Emese a táncról és a holokausztról
 

Fahidi Éva 90 éves holokauszt-túlélő és Cuhorka Emese kortárs táncos duettjét lapzártánk napján mutatja be a Tünet Együttes Szabó Réka rendezésében, a Vígszínházban. A létezés eufóriájáról, a táncról mint létformáról, generációk találkozásáról beszélgettünk.

 
Magyar Narancs: Éva 90 éves, és még soha nem táncolt nagyközönség előtt, Emesének ez a szakmája. Hogyan találtatok egymásra?

Cuhorka Emese: Szabó Rékával dolgoztam már korábban, és körülbelül egy éve a Trafó öltözőjében mesélte, hogy van a rokonságában egy néni, egy nagyon érdekes nő, akivel szeretne valamit csinálni. Nem tudja még, mi a jó forma, de az biztos, hogy nagyon pici színpadon, közvetlen jelenléttel és nem egyedül szeretné őt láttatni; szeretne mellé valakit, akivel együttműködésben, kölcsönhatásban lenne, hogy kettejük lénye együtt jelenítődjön meg. Valamiért én jutottam eszébe. Azt mondta, van egyfajta hasonlóság bennünk, például a magasságunk, hogy mindenünk olyan hosszú, vagy ahogy bánunk dolgokkal, szavakkal, emberekkel, a léttel – van valamiféle közösség a játékosságunkban. Nem lehetett elképzelni, hogy mi lesz ebből, ezért aztán főleg vonzott. Aztán írt Évának egy ímélt, amelyben felkérte, hogy lenne-e kedve fellépni egy előadásban, amire ő azt válaszolta, hogy igen.

Fahidi Éva: Hát persze! Több okból is. Mert ki tud annak ellenállni, ha életében bármikor kap egy ilyen felhívást – én 90 éves koromban kaptam. Van az ügynek valami óriási pikantériája. Amikor pedig megismertem Emesét, már természetes volt, hogy úgy fogadom, mint aki hozzám tartozik. Sok mindent lehet mondani, tekintettel arra, hogy 60 év korkülönbség van köztünk: nemhogy a gyerekem, de az unokám is bőven lehetne. De az a hasonlóság is megvan bennünk, hogy egyszer én is magas voltam, és még mindig nagyon magasnak érzem magam, ami, ugye, nevetséges, ő meg még 5 centivel magasabb is, mint én valaha voltam. De az is közös, hogy még szinte ki se nyitotta életében a szemét, és már táncolt, ahogy én is, nem volt még öntudatunk, de már akkor táncoltunk. Valahogy mindketten az első perctől kezdve éreztük, és ezért nem is kellett kibeszélnünk, hogy tánccal sokkal precízebben ki lehet fejezni az emberi érzelmeket, mint verbálisan.

MN: Ez azt jelenti, hogy az eddigi 90 évedet végigkísérte a tánc?

FÉ: Hogyne. Volt olyan gyászos korszak, amikor nem tudtam táncolni, de/mert egyébként órák hosszat el tudtam magamban táncolni, tornázni, úgy, hogy közben minden mozdulatot élveztem. Egyszer két évig ágyban feküdtem, és egyáltalán nem tudtam megmozdulni. De persze koncentrációs lágerekben sem szoktak általában táncolni, az ottani légkör nem kifejezetten kedvez az ilyesminek. A gettóidőszak is szörnyű volt: zongoristának készültem, mondanom se kell, nem volt zongora, de hely sem, hogy megmozduljunk. És amikor az ember eléri azt a kort, hogy olyan mértékben nem fogad szót a test, hogy, mondjuk, nem tudsz megcsinálni egy piruettet, mert nem tudod, kész, nem megy, akkor az nagyon kétségbeejtő. Operálni kellett a bal térdemet, protézist tettek bele, és bár azt ígérték, hogy olyan lesz, mint amilyen eredetileg volt, mondanom sem kell, hogy nem lett olyan. De működik, elvisz mindenhová, ahová akarom. Az a nagyon érdekes, hogy most, amikor naponta gyakorolok, sok minden visszajött, és örömöt okoz a mozgás. Nagyobb az öröm, mint a frusztráció.

MN: Az előadás címe: Sóvirág – avagy a létezés eufóriája. Ez lenne az üzenet, amit át akartok adni?

CE: Sokféleképpen lehet élni. Éva könnyedén tudja mindenből a jót kiszedni, és abban erősíti meg a körülötte lévőket is. Olyan dolgokat vesz észre a világban és benned, ami támogatni való, ettől körülötte minden nagyon élő és eleven lesz. Ahogy vált, ahogy mindig vált, az azt jelenti, hogy iszonyú tudatossággal és felelősséggel figyeli, hogy mit hangol magában, és ezzel mire hangolja a mellette lévő másikat. A legnehezebb témák újraélése után, ahogy egyszer csak vesz egy nagy levegőt, mosolyra keres okot magában, vagy megkínál egy Negróval, vagy csak azt mondja, hogy „na, nyissuk ki az ablakokat!”, vagy „igyunk egy pohár vizet!”. Nagyon tudja oldani annak a súlyát, amiről nem mi tehetünk, csak szeretnénk tudni, hogy mi történt vele. Megosztja, de csak annyira, hogy minél többet megérthessünk belőle. Nem akar nyomasztani, segíteni akar.

FÉ: Van az a felismerés, amin többé-kevésbé minden túlélőnek át kell mennie, hogy mennyire esetleges az életben maradásod. Ez egyben nyomasztó teher is: a családom 49 tagját veszítettem el. Nem én voltam az egyetlen, aki megfelelt azoknak a kritériumoknak, amiktől életben lehetett maradni, mégis az egész családom elpusztult, én meg itt vagyok. Az egyik felismerés, hogy ez micsoda kincs – függetlenül attól, milyen borzalmas a veszteség. A másik pedig, hogy az élet az egyetlen dolog a Földön, ami nem pótolható, ha elvész. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy ha az ember már él, és életben maradt, akkor éljen nagyon tudatosan, nagyon akarjon élni, minden jót akarjon magának, mert az neki jár. Ezzel a tudatossággal végül is csak örülni lehet az életnek.

MN: Milyen formát választottatok a táncnak, amely során ez az életigenlés a nézőknek is világos és érthető lesz?

CE: Mi épp benne vagyunk egy örvényben, és nem nagyon látunk ki belőle, nehéz a formáról beszélni. Van egy szippantó ereje annak, ahogy első pillanattól megérkeztünk egymás világába, és ebben a közös irányban lassan az is kitapogathatóvá vált, hogy hol van Éva határa, hol van az enyém, milyen együtt dolgozni. Éva sokat jár előadni, ami egyszemélyes munka, őrajta múlik minden, illetve ha kérdések vannak, az egyfajta interakció. Mesélte, hogy régen, mikor elvonult tornázni, táncolni, megengedte, hogy miközben ő gyakorol, akit érdekelt, bemehetett hozzá, utánozhatta; vezette a mozgást, de nem tanított, hanem csinálta a maga dolgát. Ez új feladat számára, nekem meg persze más miatt új: együtt csinálunk valamit, közös a felelősség, közös az öröm, akkor is együtt vagyunk, mikor valami nem sikerül, meg akkor is, mikor nagyon forr. Szóval mi bent vagyunk, Szabó Réka pedig kintről válogatja és rendezi, hogy egy-egy játékunkkal mennyi ideig múlhat az idő.

FÉ: Az az inspiráció, hogy ha belenézek Emese szemébe, akkor egyrészt nem érzem a korkülönbséget, másrészt nem gondolok az összes traumámra meg azokra a szörnyűségekre, amik értek, hanem tényleg az van csak, hogy együtt dolgozunk, és sugallja a mozdulataimat, én meg csinálom. Annak az átélése a közös munka, hogy most már együtt táncolunk, és lesz belőle valami mások számára is.

MN: Miközben a határaitokat feszegetitek, mik azok a nehézségek vagy akadályok, amikbe beleütköztetek?

CE: Még sosem találkoztam például 90 éves testtel. Mondjuk, Éva összezavart, amikor első alkalommal felmentünk hozzá, és a „vajon miket csináltatok táncórán?” kérdésre megfogta az egyik szekrény oldalát, majd felhúzta az egyik lábát a füléig, és közölte, hogy „kérem szépen, ezt meg ezt”. Hihetetlen figura, miközben vannak határai a csípőjének, a vállának, a hátának, a térdének. Nekem Éva olyan, mint egy hajszálvékony kristálypohár. De ezek a testi határok. Ami nekem sokkal érdekesebb volt a munkafolyamat során, az az, hogy a személyiség hogyan reagál helyzetekre, milyen a sok kapott történettel kimenni a teremből, milyen a múlttal műveleteket végezni, milyen változás Évának, hogy próbálni kell mindennap. Annyira sűrű és telített minden perc, hogy megkönnyebbülés bambán kekszet ropogtatni 5 percig, együtt.

FÉ: Mindezt be kell mutatni. Ami nagyon egyedi ebben a helyzetben, az az, hogyan tűnik el a határ a korkülönbségek között. Rengeteg olyan emóció van a darabban, amit egyébként még soha ki nem beszéltünk. Engem például feszélyez, hogy kövér vagyok, 60 kiló, Emese meg jön, és úgy emel fel, mint egy rongyot, aztán még sétál is velem. Az első pillanattól kezdve nagyon sajnáltam szegényt, de volt bennem egy mérhetetlen bizalom, eszembe nem jut, hogy elejthet. Ő én vagyok, én meg, remélem, ő, és az ember saját magát nem ejtheti el.

MN: A munkátok és az előadás arról is szól, hogy átadható-e az élettapasztalat, megértheti-e egymást két ember.

FÉ: Velem az életben már minden megtörtént. Többnyire gyászos dolgok. Ami még egyáltalán történhet velem, az csak tragikus lehet, mert csak az van, hogy mindig mindenkit túlélek, mindig mindenkit elvesztek, és egyszer nyilván én is elveszek. Ez természetes. Emese az élete elején áll, nagyon az elején, olyannyira, hogy fogalma sincs, mennyi minden jó fog még történni vele az életben. Hogy hozod össze ezt a kettőt? Hogy az egyik oldalon nincs semmi, amit várni lehet, a másik oldalon meg ott van az egész élet – mi pedig ezen a ponton találkoztunk. Nem szabad őt nyomasztanom, nekem mindazt, ami velem történt, úgy kell átadnom, hogy tele legyen reménnyel és jóérzéssel, és tudja, hogy az előtte álló élete gyönyörű lesz. Ezt akarjuk eltáncolni.

CE: Mielőtt találkoztunk, volt bennem egy prekoncepció, hogy milyen lesz a generációs különbség és a többi. Azon gondolkodtam, milyen nagy kérdéseim lesznek Évához, fogom-e őt úgymond sokkolni a jelen világgal, és hogyan tud majd mindehhez kapcsolódni. Aztán kiderült, hogy ez a legbugyutább hozzáállás, semmi köze a tapasztalható világhoz, ahol találkozol egy emberrel, akiről kiderül, hogy számítógépezik, szervez, bevásárol, követi, mi történik a politikában, társaságot visz – és fel se kell tenni a kérdéseket, mert a legnagyobb természetességgel veszi elő a legkülönbözőbb témákat, akár az ebédlőasztalnál is.

MN: Mondasz példát?

CE: Most így hirtelen a pornó jut eszembe. A próbateremben voltunk, és nekem van azzal a kérdéssel problémám, hogy mi a test. Erről beszélgettünk, és egy ponton felmerült, hogy mi a szépség és a csúfság. És Éva ekkor mondta, hogy...

FÉ: …mi az erkölcsös és mi az erkölcstelen. Nagyon megbotránkoztak. Mert azt mondtam, hogy a pornó is lehet erkölcsös, ha szép. És megbocsáthatatlanul erkölcstelen valami, ha nekem olyat mutogatnak, ami csúf. Mérhetetlenül erkölcstelennek találom például az önkritikátlan nőket, mikor szembejön velem valaki, akinek 30 centivel hosszabb szoknyát kellene hordania, de ő 50-nel rövidebbet hord. Ennél nagyobb erkölcstelenség a Földön nincs.

MN: Párhuzamosan készül Éváról egy dokumentumfilm is, aminek az a címe, hogy Sírással nem megyünk semmire.

FÉ: Anyámnak a mondása ez.

CE: A táncelőadás útját követi ez a film, de Évát mutatja be, ő maga mesél az életéről.

MN: Mióta tudsz arról beszélni, hogy egyszer már fiatalon mindent elvesztettél?

FÉ: Majdnem 60 évre volt szükségem ahhoz a bizonyos pszichológiai csendhez. Körülbelül ennyi ideig nem tudtam beszélni arról, hogy Auschwitz-Birkenauban voltam, hogy elvesztettem a családomat és a többi… 60 év hallgatás után, 2004-ben kezdtem el írni, beszélni, kiabálni, mindent csinálni. És aztán 2008 és 2010 között határoztam el, hogy hivatásszerűen akarok a holokauszttal foglalkozni. Most már, ha megkérdezik, mivel foglalkozom, azt mondom, hogy holokausztaktivista vagyok. Ezt nagyon komolyan gondolom, és hízelgek magamnak azzal, hogy mindezt nagyon életszerűen tudom előadni, talán jobban, mint más, azzal a helyzeti előnnyel, hogy ott voltam. Meglehetősen pontos fogalmaim vannak arról, ami ott történt. Nagyon fontosnak tartom, hogy amíg tudok, beszéljek erről. Mert ahhoz képest, hogy mi volt ez az emberiség történetében, még mindig nagyon keveset beszélünk róla.

MN: Miért tartod még fontosnak, hogy erről beszéljünk?

FÉ: Nincs olyan generáció, amely tanulna a történelemből, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs saját tapasztalata. Egy harminc­éves embernek, hála istennek, nincs fogalma arról, mi a háború, éppen ezért nagyon könnyen belevihető. Nem biztos, hogy használ az, ha én erről beszélek, hogy igyekszem elmondani, mi történik egy háború során az emberrel, mi történik például most a menekültekkel. Nagyon ismerős ez a téma, mert minden fázisát átéltem, tudom, milyen, mikor megölik az ember apját, anyját, nincs mit ennie, teljesen felborul az élete, fogalma sincs, hogy mi történik vele, elűzik otthonról, úton van, de azt se tudja, hová megy, és mikor fog megérkezni. Tudom, mit élnek át a menekült emberek. Biztosan tudom azt is, hogy egészen kevés kell ahhoz, hogy a világ bármely pontján ez bármikor megtörténhessen. Fontos, hogy legalább figyelmeztessem az embereket: figyeljetek már oda, ti vagytok veszélyben!

Czenkli Dorka
Az interjú megjelent a Magyar Narancs weboldalán

Bővebben

Sóvirág 
Az előadás videó ajánlója

FacebookYouTube
 
 

Jegypénztár:
Szervezés:
Helyszín:

06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Tatabánya, Népház utca 5.

Jegypénztár: 06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
Szervezés: 06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Helyszín: Tatabánya, Népház utca 5.