Szerbhorváth György

←

Van valami bejelentenivalója?

→

A bácskai túlélő
monodráma

 
 

Játssza és rendezte
Csernik Árpád

 
 

A Szabadkai Népszínház és a Vajdasági Drámaművészek Egyesületének koprodukciója

  03.20 16:00

Kamaraszínház — 70 percben, egy felvonásban

Jegyvásárlás 

<
>

„A régi vágyam, hogy egyszer írok egy szöveget, amelyben nem hangzik el az a szó, jelző, hogy magyar, szerb, német, zsidó, most sem teljesült, de a Van valami bejelentenivalója? című előadásunk talán mégsem annyira etnós-nackós, bár a Vajdaságban a nemzeti kérdés (még mindig) megkerülhetetlen. A kisember alkalmazkodó készségét, megalkuvásait, dilemmáit akartam elmeséltetni, és ha már, akkor háromnegyed évszázadot átölelve. Hogyan élhet túl az egyszerű-egyszeri kisember, aki csak megélni akar? És mit gondol a világról? Milyen gazdasági eszközökhöz nyúl? Erről és sok minden másról szól ez a monodráma. És most veszem észre, ha monodrámát írok, a címe mindig egy kérdés – de vajon miért? Jöjjenek el és nézzék meg!” — Szerbhorváth György

„Szörvájvöl? Nevezhetnénk show-műsornak is, de ez nem szokás, ha az ember épp a múltját készül számba venni. De persze nem összeborulni és sírni hívom Önöket, hanem ellenkezőleg! Jöjjenek, és röhögjenek velem! Önmagukon, rajtam, magunkon. Hogy milyenek voltunk, milyenek vagyunk, vagy akár milyenek leszünk!  Hősökről mesélek majd! De nem szokványos, átlagos, közönséges hősökről, akik egyszerűen mártírhalált haltak, aztán szobrot kaptak, elneveztek róluk egy (vagy több) utcát, iskolát, hanem azokról a hősökről, akik vesztes csaták után, leszegett fejjel, összeszorított fogakkal, de éltek, élnek tovább, és lettek az ükapáink, nagyapáink, apáink (és lettünk mi magunk), s akiktől nem kaptunk mást, csak ezt az ilyen-olyan ÉLETET. Akik felett átlépett a történelem újra, meg újra, de ők ezt már megszokták. Mint ahogy mi is.” — Csernik Árpád

Alkotók

Jelmeztervező
Pesitz Mónika

Videó- és hang
Baráth Attila

Rendezőasszisztens
Bíró Tímea

Fotó
Szabadkai Népszínház, Kovács Attila

Díj

Csernik Árpádot az előadásban nyújtott alakításáért jelölték 2014-ben a Pataki Gyűrű díjra (az elmúlt évad legkiemelkedőbb vajdasági magyar színészi alakításért járó díj)

Sajtó

Ja, hogy ez egy életérzés! 
– vajdasági stand up comedy
 

Van-e választásunk, amikor a képek, az alatta elhangzó szöveg és a hangsúly olyan égbekiáltó ellentétben áll? Itt csak nevetni érdemes, hol keserűen, hol szívből.

Szerbhorváth György monodrámának álcázott rendhagyó történelemórát, melyben a vajdasági magyarok hétköznapi életébe pillanthat be a gyanútlan néző. A darabot Csernik Árpád, a Szabadkai Népszínház rendezője vitte a Fonó színpadára, rendezte, játszotta, élte. Van valami bejelenteni valója? – kérdi a cím, egyszerre mutatva be a határ életet adó lehetőségét, a csempészést, és a kisember próbálkozását, hogy a folyton változó világba életben maradjon.

 
A palicsi portás nagyapa, apa, fiú élete egymást váltva, hátborzongatóan életszerűen jelenik meg; ahogy a kisember meghúzza magát a 20. század véres eseményeiben, mikor a határ és az egymásnak ellentmondó valóság el-elzúg a feje felett. És ahogy próbál ép ésszel túlélni, és embernek maradni. A legkülönbözőbb túlélési technikákat láthatjuk a monodrámában: hallgatás a beszéd helyett, beszéd a hallgatás helyett, csempészés, ital, és legfőképpen: a humor.

„Azért vagyunk valahol a világon, hogy ott legyünk, ahol vagyunk.”

A komikum fő forrása az ellentétekben van, nem az, ami belül látszik, hanem kizárólag a nézők számára fenntartott helyzetkomikum. Az egyszemélyes színdarab monodráma is, stand up comedy is, a korszakokat határozottan elválasztják a fekete-fehér korabeli képek, a kísérő szöveg pedig lágy hangsúllyal tökéletes ellenkezőjét mondja a látványnak.

„Boszniában szórványos népirtás a felek kölcsönös egyetértésével, az UNPROFOR engedélyével Szarajevó saját magát lövi, a koncentrációs táborok lakói pedig az enyhe nyári napsütést élvezik.”

A darab egyébként brechti elidegenítéssel kezdődik: a ma már felnőtt vajdasági fiatalember a kezdet kezdetén leszögezi – szép színpadi hanghordozással –, hát azt tetszettek hinni, hogy egy színdarabra jöttek, pedig hát tessék elnézni nekem, ez inkább egy történelemóra lesz. De azért ez a történelemóra bőven nyújt olyan élményt, mint bármelyik színvonalas színdarab, s a figyelmes néző a vajdasági dialektus és a magyar identitás változásait is nyomon követheti. A kalap és a kabát, a beszédmód és a média változása jelzi az idő múlását, az a bizonyos vajdasági fiatalember hol a saját nagyapja, nagybátyja vagy apja, hol korábbi önmaga lesz.

Először a nagyapa jelenik meg a második világháború alatt, a helyszín Palics. Az öreg hallgatag, hűséges, hívő ember, aki csak a rádióját hallgatja portaszolgálata unalmas óráiban.

„Ő a papoknak hisz, én meg kérem szépen a rádiónak, mert hát, ami be van mondva, az az igazság.”

Ő a papoknak hisz, én meg kérem szépen a rádiónak, mert hát, ami be van mondva, az az igazság.

Tito halálakor, 1980-ban már az apa jelenik meg, a nyolcvanas években a nemtörődömség a túlélési stratégia, ahol a temetés közvetítésének nézése is a szórakozás kategóriájába esik, a tévé pedig a közvetítések hanghordozásával kommentálja például a pénzügyi helyzetet:

„Végül megérkezett a legújabb hír, a dinár ismét erősödött. Már százhuszonhárommilliárd ötvenegy dinár negyvenkét parát adnak egy márkáért. A rendőröknek járó csúszópénz egysége továbbra is tíz márka, vendégmunkásoknak húsz.”

A kilencvenes években már a mai középgeneráció fiatalkora jelenik meg a simléderes sapkás srácban, akinek nyugati hamisítvány sportdzsekijéből lóg ki a nyakkendő, és fő mellékkereseti lehetősége a csempészés. Ekkor már világosan látszik, vajdasági magyarnak lenni életérzés. Jó, hogy ezt valaki így megfogalmazta.

„Végül megérkezett a legújabb hír, a dinár ismét erősödött. Már százhuszonhárommilliárd ötvenegy dinár negyvenkét parát adnak egy márkáért. A rendőröknek járó csúszópénz egysége továbbra is tíz márka, vendégmunkásoknak húsz.”

Stenszky Cecília
Megjelent a Librarius.hu weboldalon

Bővebben

Aki csak mondja a magáét
 

Szájkaratés. E Hadházi László stand-up-showmantől kölcsönzött kifejezés arra az embertípusra vonatkozik, amely mindent és mindenkit megfigyel, mindig mindent jobban tud, és véleményét (hacsak az érdeke nem kívánja másként) nem rejti véka alá. Cselekvési kényszere ennyiben nagyjából ki is merül, megelégszik azzal, hogy szóvá teszi, másoknak mit és hogyan kellene csinálniuk, ő maga pedig visszavonul, csendes szemlélői státusa biztonságába. Az efféle embernek, ha ügyesen lavírozik, sikerül elérnie, hogy a történelmi és társadalmi viharok elvonuljanak a feje fölött. Ő a nagybetűs Túlélő, „szörvájvöl”, aki mérhetetlen alkalmazkodóképessége folytán a gyakorta változó körülmények ellenére is feltalálja magát, szolgál és kiszolgál, alárendelt pozícióját nem éli meg hátrányként, sőt, lelkületéhez közelebb is áll a kispad-pozíció, elvégre a háttérből sokkalta könnyebb „igazodni”.

 
Szerbhorváth György Van valami bejelentenivalója? című monodrámájának hőse – mondhatnánk: szájkaratésa – ennek az embertípusnak a mintapéldánya, az örök portás, aki minden rendszerben megfelelően „igazodik”, és aki ennek köszönhetően mindent túlél. Kivéve persze az életet, de ez az egyénre nézve véges dolog nem véges az általa képviselt embertípus számára, hiszen az újra és újra reprodukálja önmagát.

A háromnegyed évszázadot felölelő monodráma alcíme (A bácskai túlélő) már jelzi, a szerző földrajzilag behatárolt közegbe helyezve eme archetípust, környezetünkből merítve „finomhangolja” hősének karakterét, árnyalja a mindannyiunk által ismert hétköznapi kisember szellemi és jellembéli profilját. A második világháborútól napjainkig terjedő időintervallumban örök portások generációi váltják egymást, és vakerálják az arcunkba tapasztalásaikat, osztják meg a világgal a túlélés receptjét.

Csernik Árpád színész-rendező kiváló érzékkel nyúlt a monodrámához. Színpadra vitt karakterei vérbő, hiteles, kidolgozott figurák, amelyek megjelenésükben szóhasználatukban, világlátásukban az általuk ábrázolt kor mintapéldányai. Nem mellékesen a darab legnagyobb fegyverét, a humort is jó érzékkel adagolják, egyensúlyozva a stand up és a hagyományos értelembe vett dráma között, kilúgozva és egyesítve mindkét műfaj előnyeit. A drámaszövegbe ágyazott szakállas vicceket, ordenáré kiszólásokat ellenpontozza a kiváló színészi játék, amellyel Csernik visszarántja az előadást, mielőtt az másodrangú dumaszínházas szintre süllyedne, szerencsére a szerző is korrigálja önmagát, és a fentebb említett, gyengébb betétek kivételével szellemes monológokba sűríti a vajdasági magyarság hátrahagyott néhány évtizedét.

A Van valami bejelentenivalója? szókimondó Vajdaság-groteszk, amely panoptikumszerűen felvonultatja felmenőinket, volt és jelenlegi ismerőseinket, tipikusan vajdasági élethelyzeteket modellez és a vajdasági néplélek találó ábrázolása mellett a vajdasági kisember esztétikai érzékét is tükrözi. Merthogy az egyik jelenetben nem véletlenül kerül a rádióra horgolt csipke, erre pedig kávéscsészébe biggyesztett májusi szegfű. Olyan nüánsz ez, amely az otthont szimbolizálja. A jól belakott kisvilágot, melyben a kisebbségi lét velejárója a sorompófóbia, az ügyeskedés, a „bejelentés”, a legyinteni tudás és a sírva vigadás is.

A szabadkai Népszínház és a Vajdasági Drámaművészek Egyesületének koprodukciójában készült előadásban Szerbhorváth és Csernik ez utóbbira ösztönöz, miközben az örök portás csak mondja, mondja a magáét.

Csík Mónika
Megjelent a Magyar Szó online weboldalon

Bővebben
Strindberg bonyolult pozíciója

Van valami bejelentenivalója? 
Az előadás videó ajánlója

FacebookYouTube
 
 

Jegypénztár:
Szervezés:
Helyszín:

06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Tatabánya, Népház utca 5.

Jegypénztár: 06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
Szervezés: 06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Helyszín: Tatabánya, Népház utca 5.