Nyikolaj Vasziljevics Gogol

←

Egy őrült naplója

→

 

Játssza
Keresztes Tamás

 
 

Rendező
Bodó Viktor

A Katona József Színház, a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda, MASZK Egyesület (Szeged) közös előadása

  03.22 19:00

Színházterem — 90 percben, egy felvonásban

Jegyvásárlás 

<
>

Gogol Egy örült naplója című „pétervári elbeszélését” állította színpadra Bodó Viktor 2016 tavaszán monodráma formájában. A történet főszereplőjét, a szemünk láttára a realitásérzékét folyamatosan vesztő, vagy már eleve labilis valóságérzékelésű hivatalnokot Keresztes Tamás játssza, aki nem először kap főszerepet Bodó-előadásban, rá épült a Katona József Színházbeli híres Ledarálnakeltűntem is, amely érdekes párhuzamként szintén egy kiszolgáltatott kisember kényszerű ámokfutását mutatta be. Az Egy őrült naplója új változatának szövegkönyve több fordítás és az eredeti orosz példány összevetésével készül. Keresztes Tamás mellett az előadás másik fontos „szereplője”, a környezetet és atmoszférát megteremtő loop lesz, amelynek segítségével élőben születik meg az előadás zenéje. Mi vagyunk őrültek, vagy a világ őrült meg körülöttünk? – erről is szól Gogol 1834-ben játszódó története, és a kérdés most is ugyanolyan aktuális.

Alkotók

Czímer József
fordítása alapján

Dramaturg
Róbert Juli

Asszisztens
Szakács Zsuzsi

Díszlet
Keresztes Tamás

Grafika
Nagy Gergő

Szakértő
dr. Zalka Zsolt

Producer
Orlai Tibor

Külön köszönet
Juhász Nóra, Kákonyi Árpád, Szalai József, Szarvas Dávid

Kritika

(...) Az őrület stádiumait itt Popriscsin önreflexiójának és humorának fokozatos elvesztése jelzi. Mert sokáig még tud, ha nem is nevetni, de mosolyogni saját magán, ki tud kacsintani a nézőkre, kapcsolatba bír lépni a külvilággal. Keresztes Tamás arca, mimikája mindehhez igen bőséges eszköztár. (...)   
 
(Turbuly Lilla, KútszéliStílus.hu)

Sajtó

Rekviem egy szabadulóművészért
 

Tisztázzuk azonnal: Popriscsin fejének belsejében rend van. A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor ez a rend kölcsönhatásba lép a kinti világot uraló káosszal. — Jászay Tamás kritikája

 
Az persze kérdés, hogy kinek mi a normális, meg hogy egyáltalán létezik-e olyan, hogy normális, vagy – ami sokkal valószínűbb – mindenki eltér valamennyire a norma(litás) láthatatlan, laboratóriumban előállított fokmérőjétől. Itt van például mindjárt ez a Popriscsin nevű címzetes fogalmazó, aki egyre csak azt hajtogatja, hogy ő nemesember, közben meg nézem a harangozó nadrágszárait, a több helyen megfoltozott kabátját, a pecsétes mellényét, az öve helyén díszelgő cukorspárgát, a tátott szájú mélytengeri szörnyre emlékeztető, széttaposott bakancsát. Meg azt az egérlyukat, ahonnan bekúszik minden istenverte reggel a magasságos minisztériumba, hogy elvégezze a neki testre szabott feladatot, azt ti. hogy „tisztába tegye” a főnöke asztalát.

Nem tudom, lehet, hogy tényleg csak erre, csupán ennyire alkalmas? Méregetem ezt a fura figurát, és nem vagyok benne biztos, hogy képes lenne többre, másra, ennél jobb és értelmesebb foglalatosságra, mindenesetre, hogy – és ebben nincs semmi meglepő vagy különös, mind így lennénk/vagyunk vele – a sorsával elégedetlen, az egészen bizonyos. Bezárva a pár négyzetméteres ketrecébe, fel-alá járkál, és közben töpreng, átkozza a rendszert, benne magát, és fogódzókat meg menekülési útvonalakat keres.

Éppen ezért aztán hiába szeretném őrültnek látni, képtelen vagyok rá, hiszen vágyai igencsak hétköznapiak. Melyikünk ne irigyelné el őket? Kiszabadulni a rabságból, megszabadulni a banális kényszerektől, felépíteni egy párhuzamos valóságot, ahol nem nekem parancsolnak, hanem én parancsolok, és így tovább. A szegedi THEALTER Fesztivál nyitó előadása, ami ősztől a Jurányi nagytermébe költözik, erről a mérhetetlen és tökéletesen kilátástalan szabadságvágyról szól. Meg arról, hogy amikor úgy érzed, sikerül a celládból kilépned, akkor is csak egy újabb rácsos szobába kerülsz át. Legfeljebb a falon lévő mintákat látod hirtelen egy egészen más szögből...

Abban, hogy Keresztes Tamás és Bodó Viktor együtt dolgozott Gogol mindjárt kétszáz éves novellájának színpadi adaptációján, önmagában nincs semmi meglepő. A színész és a rendező alkatához egyaránt passzol annak a vékonyka határmezsgyének a feltérképezése, ami a földhözragadt realizmust a magasba szárnyaló szürrealizmustól elválasztja. A párhuzam adná magát a legendás közös munkával, a Kafkát kortársiasító Ledarálnakeltűntemmel, és persze a kafkai őrület is Gogol köpönyegéből bújt elő, ez a monstre one man show mégis teljesen más energiákkal és dinamikával dolgozik. A szokásos (?) rendező-színész viszony is megbomlik itt, hiszen Keresztes maga tervezte a díszletet, a jelmezét, és az előadás lenyűgözően gazdag hangzóanyagát is ő hozza létre a szemünk előtt és a fülünk hallatára. Mindezek miatt és ezek ellenére az előadás nagyon is felismerhetően viseli Bodó kézjegyét, a természetes groteszk jellegzetességeit.

A váratlan titkokkal teli tér egyszerre képes klausztrofób benyomást és a végtelen érzetét kelteni. Mintha Van Gogh híres, arles-i szobáját ábrázoló festménye végre megkapta volna az áhított harmadik dimenziót; igaz, közben egy szélvihar pár ezer kilométerrel odébb sodorta a helyiséget, a falak megroggyantak, a festék lepergett róluk, hogy előtűnjön a foltokban málló vakolat, a kényelmes ágyat koszos matrac váltotta fel, a felakasztott portrék helyén homályos tükör árválkodik, a résnyi ablakon pedig sosem süt be a nap. Popriscsin fantáziája rajzolja újra, tágítja ki a szűk, sötét szobát, ahol a tárgyak életre kelnek, az egyetlen fényforrás képes egészen meglepő effekteket produkálni, és aminek a masszív falait a mindig keze és lába ügyében lévő looper – most mondjuk így egyszerűen, hangrögzítő és -visszajátszó szerkezet – segítségével könnyedén le tudja dönteni.

Az előadás élőben komponált, előállított, rögzített, lejátszott, torzított zenéje egyszerre kihívás és lehetőség: a bonyolult technika egészen kivételes koncentrációt és alázatot követel a játszótól. És ehhez kellett, kell Keresztes Tamás, és persze fordítva, ez kellett végre neki. Mintha diktafonba mondaná egyre képtelenebb fordulatokat vevő történetét, egyre mélyebbre hatolva a kezdetben csak bokáig érő, később már a torkát fojtogató őrületben. Ami, mint mondtam, semmiképpen nem őrület a mi hétköznapi fogalmaink szerint: a három különböző fordításból összerakott, szinte teljes egészében elhangzó gogoli szöveg apró, ám nagyon is céltudatos lépésekkel halad előre egy keskeny pallón, aminek az eleinte még ködbe burkolózó vége egy zártosztály jéghideg kőpadlójáig vezet.

Keresztes valósággal belebújik Popriscsin alakjába, és ez a viharvert, legendák által is hordott kabát tökéletesen illik rá. Felsorolni is képtelenség, hány arcát mutatja ebben a másfél órában, és persze nem a mennyiségtől, hanem a minőségtől válik bravúrossá az, amit csinál. Van, hogy chaplini ügyefogyottsággal csetlik-botlik, máskor maga a csinovnyik iskolapéldája, aki pedagógusi hevülettel ostorozza azokat, akik nem értik őt. Popriscsin nem csupán nem meri átlépni a kitűzött határokat, de ami ennél sokkal rosszabb, eszébe sem jut megkérdőjelezni azokat. Vannak ilyen fickók: ő is folyton megfigyel, mindent rögzít, és a tengernyi adatból egyrészt (nem) létező összefüggéseket olvas ki, másrészt addig hajtogatja őket, míg tökéletesen nem illenek a labirintusszerű kirakósjátékba. Sokat nevetünk a bemutatón, aztán a második előadáson valahogy mélyebb, sötétebb, sűrűbb lesz az anyag. A folyton magasra vágyó, de annyira szerencsétlen, hogy még a zuhanás élményéből sem részesülni tudó kisember sorsa fölött inkább zokogni kellene.

Mert a Keresztes által gesztusokkal, szemvillanásokkal, arckifejezésekkel, tárgyakkal megidézett fenti vagy kinti világ legfőbb jellemzője, hogy minden elemében kisszerű és ellenséges, de leginkább is érthetetlen. Az osztályvezető, a távolról imádott lány, a kutyája, a postamester és a többiek is ott tolonganak mind a zsebkendőnyi színpadon. Ahogy a káosz eluralja Popriscsin életét, helyesebben akkor, amikor egy szokatlan, a mi székeinkből nézve nehezen értelmezhető, ám a címzetes fogalmazó számára konzekvens és szigorú rend veszi át az eddigi szabályrendszer helyét, a további szereplők hangja is úgy lesz egyre hangosabb, olykor teljesen elnyomva a főszereplő szólamát.

És ezt most értsük átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt, mivel ennek az előadásnak talán a legnagyobb kérdése, hogy az emberi és a technikai tényező közül melyik kerekedik felül, melyik képes uralni és programozni a másikat, meghatározni és lezárni a bejárható utakat. A színész persze folyamatosan reflektál a mesterséges és mesterkélt közegre, játszik rajta és ironizál vele, közben kikacsint nekünk, elbizonytalanít egyes pontokon, még a színház is megkapja a magáét a frenetikus játék közben. Mindeközben pedig Keresztes Tamás teste olyan hangszerré válik az előadás során, amely egyetlen hamis hangot sem képes kiadni.

Jászay Tamás
A cikk megjelent a Revizoron

Bővebben

Ezzel az Őrült naplójával be is zárhatjuk az idei színházi szezont
 

A Jurányi Inkubátorház idei évadnyitó előadása Bodó Viktor rendezésében az Egy őrült naplója, Keresztes Tamással a főszerepben. Elég komoly húzónevek, de elég komoly a színháztörténelmi háttér is, ami ezt a darabot majdnem pontosan negyven éve sújtja, hiszen ezzel nyitott 1977-ben a Pesti Színház, akkor Horvai István rendezte Darvas Ivánt.

 
Nem tudom, hogy ez a tény mennyire nyomaszthatta az alkotókat, de azt igen, hogy ez az előadás lesz olyan híres, mint az elődje. Már csak azért is, mert nem is egy előadás, hanem kész összművészeti fesztivál, amit Keresztes másfél órában (mellesleg olyan 35 perccel gyorsabban, mint elődje - irónia!! - a szerk.) lenyom a színpadon. Cirkusz és képzőművészet, koncert és vásári komédia, mindeközben tűéles társadalomkritika és halálosan mély szerelmi dráma, azaz maga a totális őrület, ahol őrület = élet. Vagy inkább Élet.

Gogol Akszentyij Ivanovics Popriscsinje, a kitörni vágyó, reménytelenül szerelmes, nemesi származású hivatalnok Bodó rendezésében csak egy ártatlan és ártalmatlan szemlélője annak az őrültnek, amit a Katona József Színház színésze a szerepet megformálva hoz. Nem csak azt akarja megmutatni, hogyan jut el a kisember addig, hogy ő VII. Ferdinánd, a spanyol trón örököse. Mondjuk, inkább ő, semmint egy nő legyen az...

Van egy Popriscsin, aki szerelmes a méltóságos úr lányába, ilyenkor Keresztes nem is hasonlít önmagára. Ha nem tudnánk, hogy színházban vagyunk, és ez egy színházi előadás, azt hihetnénk valami trükkfelvételről van szó. Jó, hát a megvilágítás is mesteri, de ezt az átváltozást nem lehet fényekkel hozni. Az a szerencse, hogy mire elérünk a szerelmes Popriscsinig már megismerjük a zenebohóc Popriscsint, aki egy looppal olyan számokat rögtönöz közönségének, ami bármelyik fesztivál nagyszínpadán megállná a helyét.

Pedig Popriscsin csak elmeséli, ami körülötte történik. Az hogy a színpadon beszélő kutyák meg három kopejkás színház elevenedik meg közben, őt nem zavarja, mi pedig egyik révületből esünk a másikba, mígnem a skizofrénia mégis átveszi a hatalmat a bizonyos ponton inkább zseninek tűnő őrült felett, és VII. Ferdinánd megy a Napóleonok közé. Kár érte, nagy király lett volna.

A képzőművészet pedig ott jön be a képbe, hogy Keresztes Tamás maga álmodta meg ezt a furcsa, mozgatható díszletet, ami szerény szobájául szolgál. Olyan, minha egy expressziponista festmény lenne, ami a nézőtér felé folyik, de sosem érheti el azt, mert közben főszereplőnk folyamatosan variálja, a legkisebb zugokat is kihasználja, amitől még szürreálisabb lesz az egész, tökéletesen illeszkedve a drámába.

Hogy Gogol mit gondolna, ha ma látná ezt az előadást? Feltehetően maga is meglepődne Popriscsin őrültségének zsenialitásán, és azon is, ahogy Keresztes eljut a skizofrénia legsúlyosabb állapotáig, mert a legszebb az egészben az átalakulás felépítettsége, amihez nyilván sok köze van a rendezőnek. Határozottan meglepne, ha a Katona József Színház, a FÜGE, a MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében készült előadás nem zsebelne be minden létező díjat, amit ki fognak osztani a 2016-2017-es évadban. És igen, a legjobb női mellékszereplő-díjára is gondolok...

A cikk megjelent a dívány.hu weboldalon

Bővebben

A mi asztalunk 
Egy őrült naplója

FacebookYouTube
 
 

Jegypénztár:
Szervezés:
Helyszín:

06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Tatabánya, Népház utca 5.

Jegypénztár: 06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
Szervezés: 06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Helyszín: Tatabánya, Népház utca 5.