←

Mary és Max

→

 

A történetet Adam Elliot gyurmafilmje nyomán átdolgozta
Valcz Péter

 
 

Rendező
Valcz Péter

A Bethlen Téri Színház, a Manna és a Tünet Együttes közös előadása

  03.24 18:00

Kamaraszínház — 90 percben, egy felvonásban

Jegyvásárlás 

<
>

Marynek (8) nincsenek barátai. Kaki színű anyajegye és iszákos anyja viszont van. Egy nap találomra felüti a telefonkönyvet és levelet ír Amerikába. A levél épp Maxet (44), egy zárkózott, különc, New York-i férfit talál meg, aki előbb pánikrohamot kap, majd végül válaszol...

Az üzenetváltások egyre gyakoribbakká válnak, és mindkettejük számára gyümölcsözőnek bizonyulnak. A gátlásos, ügyetlen Mary szorongása oldódását, az Asperger-szindrómában szenvedő (az emberi érzelmeket felismerni nem képes) Max pedig kedélyállapota javulását várja a kapcsolattól. Az évek során ismerőseik, szeretteik kikopnak mellőlük, és életük még sivárabbá válik, de ők ketten sosem fordítanak hátat egymásnak, reszketve kémlelik a postaládát, s apránként rájönnek, hogy örök barátság szövődött közöttük.

Szereplők

Mary
Grisnik Petra

Max
Gőz István

Alkotók

Dramaturg
Zsigó Anna

Jelmez
Horányi Júlia

Hang
Rubik Ernő Zoltán

Díszlet
Valcz Gábor

Rendezőasszisztens
Láng Zsuzsa

Szakértő
Csonka Gábor

Produkciós menedzser
Huszár Sylvia

Produkciós vezető
Gáspár Anna

Mentor rendező
Jordán Tamás

Sajtó

Autizmus és pantomim 
Beszélgetés Valcz Péterrel és Gőz Istvánnal
 

„Nem interaktív színházról van szó, hanem egy viszony boncolgatásáról.”

Valcz Péter színész, rendező azon három alkotó egyike, akik bejutottak a Bethlen Téri Színház és a Manna Kulturális Egyesület szervezésében létrejött Találkozások nevű programba. A program lényege, hogy egy fiatal rendező egy idősebb mentorrendezőt választ magának, és a segítségével megrendez egy olyan kétszereplős előadást, ahol a két színész egyike szintén egy idősebb, a másik pedig egy fiatalabb. Valcz Péterrel, a Mary és Max rendezőjével, és Gőz Istvánnal, az egyik főszereplővel beszélgettünk.

 
Mit gondoltok a következő mondatról: „ezek a mai fiatalok…!”?

Gőz István: Azt gondolom, hogy jöjjenek csak ezek a mai fiatalok!

Valcz Péter: Én a legtöbb fiatallal együtt utálom ezt a mondatot. A mindenkori közép- vagy időskorú közvélemény tehetetlen fricskája. Az érzés már engem is környékez, de remélem, soha nem fogom kimondani. Ez az általánosító kritika voltaképpen egy kapaszkodó. Egyre nehezebben értem, ezért ijedtemben beskatulyázom az utánam következő generációt, akinek meg éppen az a dolga, hogy minél részletesebben fedezze fel a kor határait, amelybe beleszületik.

G.I.: A mai fiatalok egészen máshogy kulturálódnak, teljesen más irányba tolódnak a hangsúlyok, mint régebben...

V. P.: Az energia azonban ugyanaz, csak a téma változik. Nagyanyám kilencven fölött is kívülről fújja az Arany-balladákat - „A radványi sötét erdőben…”. Sokáig azt gondoltam, hogy ez valami különleges képesség, de aztán rájöttem, hogy - ha akarom, ha nem – most már egész életemben tudni fogom a Tankcsapda slágereit - „Egy szemét dombra szültek…”. Nincs ezen mit megítélni. Ez egy fogékony időszak.

Mi érdekelt téged ebben a pályázatban?

V.P.: A kaposvári színész szak elvégzése után osztályfőnököm, Babarczy László mellé kerültem, akitől több lehetőséget is kaptam, hogy rendezhessek a főiskolán. Utána Párizsban tanultam tovább, Jacques Lecoq iskolájában, ahol a szakok nem válnak el ilyen szigorúan, hanem az egész színházi alkotófolyamatot vizsgáltuk két éven át. Hazatérés, helykeresés. Egy ilyen mentorprogram, ahol egy tapasztaltabb rendezővel lehetett együttműködni, érthető módon nagyon vonzott.

A gyakorlatban hogy zajlott ez a mentorprogram, hogy voltak leosztva a szerepek?

G.I.: Önmagában az a felállás, hogy egy fiatal rendező rendez egy idősebb színészt, még nem különleges, másrészt nem én voltam a mentor a programban. Ráadásul nem is vagyok az a beleszólós fajta, tehát mind a darab kiválasztása, mind a koncepció Peti sajátja – én persze igyekszem végrehajtani, amit mond, és hozzáadni, amit tudok.

Miért pont Jordán Tamást választottad mentorodnak?

V.P.: Elkezdtem tanítani Salamon András színésziskolájában, a Go To Castingban, ahol Jordán Tamás a vezető tanár. Ott lettünk „kollégák”, innen a kapcsolat, innen az ötlet. Valamint mindannyian kötődünk Kaposvár valamelyik korszakához. Tehát kialakult egy kis „kaposvári brancs”, ami elég családias hangulatot teremtett.

Mit tanultál tőle?

V.P.: Főleg színészvezetést. Jól jön egy klasszikus, színészcentrikus kontroll az én formakereső, kissé filozofikus világomhoz.

Említetted az erős kaposvári jelenlétet, de elég hangsúlyos a produkcióban a Tünet Együttes is...

G.I.: Peti dolgozott már Tünet Együttes produkcióiban, én pedig a Tünet Együttes egyik alapító tagja vagyok, így lett végül a társulat az előadás koprodukciós partnere.

V:P: A Tünet biztosította a próbahelyet, valamint a színházi nyelv, amit mi itt használunk, tehát a színház és a mozgás vegyítése sem áll távol a Tünettől.

Miért pont Adam Elliot Mary és Max című gyurmaanimációs filmjét választottad az előadás alapjának?

V.P.: A viszonylag konkrét kiírásról – kétszereplős dráma, kétgenerációs különbség – egyből ez ugrott be. Ez a film nekem meghatározó élményem volt. A történet egészen operai: magány, szerelem, árulás, házasság, szakítás, elárvulás; mindez pedig egy különleges barátságra felfűzve. Színészként úgy gondolom, hogy a folyamatokat, amelyeken a szereplők végigmennek, nagyon jó játszani, és nagy kihívást jelentenek.

A film egy fiatal lányról, Maryről, és egy idős, Asperger-szindrómás férfiről, Maxről szól, akik 20 éven keresztül leveleznek, de a világ két távoli pontján élnek, és sosem találkoznak. Hogyan lehetett ezt színpadra adaptálni?

G.I.: Nekem elképzelésem se volt, hogyan lehetne ezt az alapanyagot színpadra alkalmazni, de aztán Peti fantáziája beindult és meggyőzött. A színpadon három különböző teret teremtünk: Mary és Max külön világán kívül van egy köztes tér, a fantáziatér, a postatér, ahol minden megtörténhet. Ebben a térben fejlődik ki a történet.

V.P.: A film nagyon erős látványvilággal operál, mi e helyett a színház eszközeivel egy fantáziavilágot építettünk fel, hisz egy ilyen levelezés is főként a képzeletünkben zajlik. A szereplők valójában sosem találkoznak, csak elképzelik egymást, ez pedig nagyon jó táptalaja volt a pantomimes megoldásoknak.

Ez a pantomimes vonal azért is izgalmas, mert Istvánnak egy elég komoly pantomimes múltja van, de a te előző előadásodban, az Isten hozta, Mr. Vonnegut!-ban is hangsúlyos szerepe van a pantomimnek...

G.I.: Én a hatvanas években tanultam pantomimet, amikor amatőr színész voltam a Miskolci Manézs Színházban. Nagy divat volt ez akkoriban az alternatív színházi körökben. Alkatilag eléggé illettem ehhez a műfajhoz, ráadásul nagyon érdekelt is, Amerikában és Mexikóban is jártam pantomimes kurzusokra. A kaposvári színházban is használtam pantomimes elemeket, csináltam ilyen koreográfiákat. Azóta persze a pantomim kiment a divatból, évek óta nem használtam ezeket a technikákat, épp ezért nagyon kellemes élmény volt, amikor Peti előrukkolt a koncepciójával.

V.P.: A Lecoq-iskolában eszközként tanították a pantomimet: a test felkészítésére, a fantáziával való játékra, illetve annak a bemutatására, hogy egy üres teret hogy lehet megtölteni pusztán színészi játékkal. Szerintem ez valami nagyon ősi, gyermeki dolog, ahol a fókusz teljes mértékben a színészen van. Jordán Tamásnak van egy kedves története, hogy a színház lényege, ahogyan egy gyerek belefeledkezik a játékba. A színész pedig az, aki újra bele tud kerülni ebbe az állapotba.

G.I.: A másik dolog, ami képbe hozta a pantomimet, Max Asperger-szindrómája. Ez a szindróma az autizmus egy válfaja, ami az érzelmek kifejezésének, illetve az arcról való leolvasásának problémájával jár. Nekik meg kell tanulniuk az arckifejezéseket, míg egy átlagos gyerek ezt ösztönösen elsajátítja.

V. P.: A filmben például van Maxnek egy kis könyvecskéje, amiben képekbe gyűjtve ott vannak az alapvető arckifejezések, hogy mi mit jelent. A pantomim nagyon erős jelekkel, mimikával operál, és úgy éreztem, hogy ez nagyon jól passzol az Asperger-szindrómához. Felvettük a kapcsolatot az Autisták Országos Szövetségével, valamint az Autista Akadémiával, és nagyon sokat tanultunk tőlük. Nyílttá tettük számukra az összes próbát, valamint Pista is tartott egy pantomimes foglalkozást autistáknak. Ez a művészet terápia egy még nem használt válfaja lehet, szóval a jövőben is tervezünk ilyen kurzusokat. Szakmai tanácsadónk lett Csonka Gábor, aki rendszeresen látogatja a próbákat, ami nagyon felemelő érzés.

Mi az, amit megtanultatok az autizmusról?

V.P.: Hogy az autizmus spektruma nagyon széles, és mivel szinte nincs egységes diagnózis, így nagyon sok a félreértés és az általánosítás. Az Esőember című film főszereplője például autista, zseniális képességekkel – viszont nem minden autistának vannak zseniális képességei.

G.I.: Ez egy skatulya, amit megpróbálnak minden autistára ráhúzni, pedig nem igaz mindenkire. Amiben az autisták megegyeznek, az az, hogy az autizmus nem betegség, hanem egy eltérő képességprofil. Nem szeretik, ha betegként tekintenek rájuk.

V.P.: Mivel ez egy színházi előadás, és nem egy ismeretterjesztő film, ezért szeretnék beszélgetéseket tartani az előadások után, hogy Max-et se gondolja senki az autizmus kizárólagos megtestesítőjének.

Mi az, ami számotokra izgalmas, fontos, tanulságos volt a próbafolyamat során?

V.P.: Van egy mesélő az előadásban, akit én alakítok, és aki voltaképpen az ellentéte a két főszereplőnek: nagyon szociális, humorizál, jópofizik, amolyan többségi figura, aki közösséget próbál teremteni a nézőkkel. A nézőtér ebben a történetben könnyen válik a „többiek”-ké, akikkel a kapcsolatteremtés mindkét szereplőnek hatalmas feladat. Nem interaktív színházról van szó, hanem egy viszony boncolgatásáról. Ennek a témának a finom hangolása számomra most a legnagyobb kihívás.

G.I.: Nekem az a helyzet volt izgalmas, amikor találkoztam aspergeres emberekkel, akikről eddig nem sokat tudtam. Viszont ahogy megismerkedtem velük, rájöttem, hogy egy csomó tulajdonságuk megegyezik az enyémekkel. Bár engem nem diagnosztizáltak Asperger-szindrómával, a fölismerés, hogy hozzájuk hasonlóan gondolkozom sok mindenről, nagyon meglepő és tanulságos volt.

Ha már Találkozások a program neve: neked, István, kikkel való találkozás határozta meg a pályádat?

G.I.: Pályám kezdetén Lengyel Pál rendezőbarátom volt az, aki nagyon nagy hatással volt rám – ő sajnos már néhány éve nincs köztünk. A vele való munka következménye volt az, hogy Kaposvárra szerződhettem, Zsámbéki Gábor színházába, ahol aztán 20 évet töltöttem. Az ottani rendezők, munkatársak alapvetően meghatározták a gondolkodásomat.

Ezek után viszont egy friss, független színházi csapathoz, a Tünet Együtteshez kerültél, fiatalok közé. Mit lehet tanulni a fiataloktól?

G.I.: Valamilyen szindrómám talán nekem is van, ha nem is Asperger: sosem vagyok párhuzamban a korommal, mindig le vagyok maradva. Későn érő típus vagyok, talán emiatt is vonz a fiatalokkal való munka. Iszonyú fontos a fiatalok energiája: hajlamos lennék lustaságból elkényelmesedni, de ha fiatalokkal vagyok körülvéve, úgy érzem, mindig meg kell felelni, és ez frissen tart – ha nem nagyképűség ezt mondani...

7óra7.hu
Az interjú megjelent a 7óra7.hu weboldalán

Bővebben

Párhuzamosok a végtelenben. Találkoznak. 
Adam Elliot – Valcz Péter: Mary és Max
 

Az életnek többszörös hendikeppel induló ausztrál kislány és az Asperger-szindrómás New York-i férfi levélbarátsága igazi lelki egymásra találás.

Mennyi a valószínűsége, hogy a Mary és Max bemutatója legalább akkora médiavisszhangot kelt majd, mint az a – különben egyáltalán nem tanulságok nélküli – eset, amellyel a Bethlen Téri Színház a napokban bekerült a (nem színházi) médiába? A darabbeli Max mindjárt kiszámolná, hogy milyen kicsi, még ha az általa vágyott lottó ötös valószínűségénél valamivel nagyobb is. Pedig a nézőtér és a színpad közötti láthatatlan falat itt is lebontják – ha nem is úgy, mint az a néző, aki a színpadra rohanva Antigonét akarta megmenteni Kreóntól.

 
Találkozások a sorozat címe, amelynek első bemutatója a Mary és Max, és ezen a bemutatón nem csak a kétgenerációnyi különbséggel született alkotók találkoztak, de a közönség is velük és az előadással – a szó átvitt értelmében is. A történet szerint különben a két szereplő mindig csak készül a személyes találkozásra, de húsz éves levelezésük során ez nem sikerül nekik – talán csak a végén, de akkor sem biztosan. Az életnek többszörös hendikeppel induló ausztrál kislány és az Asperger-szindrómás New York-i férfi levélbarátsága azonban igazi lelki egymásra találás.

Valcz Péter rendező Adam Elliot azonos című gyurmafilmjét ültette át színpadra. Ahogy ezt a vele készült interjúban is elmondta, az egyik nehézséget az jelentette, hogy a történet egy levelezésből bomlik ki. Ez pedig kevéssé színpadi alaphelyzet. De – ahogy ezt például a közelmúltban Göttinger Pál az ugyanerre a szituációra épülő Gyógyír északi szélre című regényadaptációval is bizonyította – nem reménytelen. Ahogy ott, itt is megoszlik a színpadi tér: az egyik oldalon Mary (Grisnik Petra) papírdobozokból felépített, léckerítéses otthona, a másikon Max (Gőz István) kanapéja és műanyagdobozokba szortírozott játékfigura-gyűjteménye. Az első monológokat még mindketten a saját térfelükön mondják (vagy éppen nem mondják), aztán ahogy a levelezés elindul, mint két kör metszete, élni kezd a kettejük közötti tér. Ez a megoldás hidat jelent a két térfél között, és megmozgatja a játékot. Ahogy haladunk előre, Mary papírdobozaiból és Max műanyagdobozaiból egyre több kerül át a másik félhez, és a középső teret megvilágító fényből is egyre több jut a két szélső oldalra. Így az egymást követő monológok dacára sem lesz statikus az előadás, annak ellenére sem, hogy az intenzitása nem teljesen egyenletes, időnként egy-egy jelenet hosszabbnak érződik a kelleténél.

A rendezés másik fontos mozzanata, hogy narrátorként Valcz Péter is bekapcsolódik az előadásba. Időnként kilép a narrátor szerepből, és eljátssza Mary szerelmét. Máskor mintha saját magát adná: köszönti a nézőket, az ismerőseit nevükön szólítja, a családjáról beszél, elérzékenyül. Rájátszik erre a kint is vagyok, bent is vagyok szerepre, lebegteti, hogy ezt most komolyan vagy ironikusan kell-e értenünk, mindenesetre ez a harmadik szerep(lő) sokat segít abban, hogy a nézőközönség nézőközösségként figyelje az előadást. Ahogy sokat segít ebben az előadás humora is.
Az a körülbelül húsz év, melyet a történet felölel, Mary életébe jóval több változást hoz. Nyolcéves, csúnya, gátlásos kislányként ismerjük meg, akinek a gyerekkora egy alkoholista anya, és egy, a fészerben madarakat preparáló apa között telik. Grisnik Petrának a gyereket, a kamaszlányt, a fiatal nőt is el kell játszania. Azt, ahogy ez az egyszerre gyermeki természetességgel őszinte, és a külseje miatt csupa görcs kislány kiszabadul a világba. Játszik a mimikájával, a szájába odaképzelt fogszabályozóval, a kézmozdulataival, a mozgásával – aztán a végére ez a sokféle, jól használt eszköz háttérbe szorul, és az utolsó jelenetben átadja helyét a szinte eszköztelen(nek tűnő) jelenlétnek.
Gőz István egyik védjegye magas, szikár alakja. Ezért olyan meglepő, amikor Grisnik Petra első jelenete után lekászálódik a nézőtérről, amorf módon elhízottra tömve, ami persze a mozgását is meghatározza. Az Asperger-szindrómás Max szerepéhez szakmai segítséget is kapott, de pantomimes múltját is felhasználta. Mindez színházi szempontból kevésbé lényeges, az annál inkább, hogy egy különleges karakter születik. Van benne valami védtelenség és időtlenség: a gyerekek és az öregemberek védtelensége és bölcsessége.
De a színházi szemponton kívül fontos az is, hogy bár nem az ismeretterjesztés az elsődleges cél, az előadás felhívja a figyelmet az Asperger-szindrómával élőkre, segít megérteni őket. (Hasonlóan a Centrál Színházban évek óta nagy sikerrel játszott A kutya különös esete az éjszakában című előadáshoz.)
A vége pedig különlegesen szépre és talányosra sikeredett. A sorozat következő rendezőjének Valcz Péter feladta a leckét.

Adam Elliot gyurmafilmje nyomán színpadra írta: Valcz Péter. Dramaturg: Zsigó Anna. Jelmez: Horányi Júlia. Hang: Rubik Ernő Zoltán. Díszlet: Valcz Gábor. Fény: Galkó Janka. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Produkciós menedzser: Huszár Sylvia. Asszisztens: Láng Zsuzsa. Rendezte: Valcz Péter.
Játssza: Grisnik Petra, Gőz István és Valcz Péter.

Bethlen Téri Színház, 2016. április 8.

Turbuly Lilla
A cikk megjelent a KútszéliStílus.hu weboldalon

Bővebben

Mary és Max 
Trailer

FacebookYouTube
 
 

Jegypénztár:
Szervezés:
Helyszín:

06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Tatabánya, Népház utca 5.

Jegypénztár: 06 20 400 4646 · jegypenztar@jaszaiszinhaz.hu
Szervezés: 06 34 323 064 · szervezes@jaszaiszinhaz.hu
Helyszín: Tatabánya, Népház utca 5.