Létezni azt jelenti, hogy az idő minden apró részében egyenként, vagyis egészében, folyamatában áradni. Amikor még él a szerettünk, erre nem gondolunk külön. Ez valahogy csak akkor jut eszünkbe, amikor már nincs. Amikor már nem lehet őt elképzelni ebben a pulzálásban. El lehet, persze, de ez csak emlékidézés. A valóság az, hogy ő most sehol nem pulzál. Nem szívja tele a beteg tüdejét sem friss hegyi, sem kórtermi levegővel, és az irtózatosan kedves műszempillája nem követi le a szemhéja mozgását, mert már nincs neki szemhéja, és a műszempillája is elporladt. Egy porcelán tégelyben van mindez, mozdulatlanul. Aki ezt felfogja anélkül, hogy megőrülne, az filozófus, vagy szent.
Az előadás egy rákbeteg krónikája ugyan, de az életigenlésről, a méltóságról és a sorsfordító próbatételekkel való szembenézésről szól.
